Irodalom

Rados Jenő: Magyar kastélyok, A Műemlékek Országos Bizottsága és a Könyvbarátok Szövetsége kiadása, Bp., 1931.

Zádor Anna, Rados Jenő: A klasszicizmus építészete Magyarországon, A Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, Bp., 1945.

Kerner Gábor: Ráckeve, műemlékek, Bp. 1985.

Sallay Marianna-Bak Jolán: Fertőd Esterházy kastély, Bp., 1979.

Cséfalvy Pál: Esztergom, főszékesegyház, Bp., 1979.

A 18-19. SZÁZADI ÉPÍTÉSTECHNIKA

Tata, plébániatemplom. A templomot 1751-ben Franz Anton Pilgram kezdi, majd Fellner Jakab építi fel és Grossmann József fejezi be 1784-ben. A csehboltozatok féltégla vastagságú héjak, egyes helyeken hevederívekkel erősítve. Homlokzat és hosszmetszet ( Kollár-Vámossy, 51.o.)

A 18. század az európai építészet technikai fejlődésében jelentős időszak: az érintett szakmák és építőanyag-bázis fejlődésétől a statikai megfontolások első lépéseiig terjednek azok a területek, amelyekben a modernizáció előjelei is megjelennek. Ilyen a francia építészeti és mérnöki akadémiák kialakulása, a céhrendszerből kiszakadó szakmai képzés, amelynek hatására Európa fejlett területein elindul az átalakulás. A pesti egyetem keretében 1782-ben alapítják meg az Institutum Geometrico-Hydrotechnikumot, a Műegyetem elődjét, amely a l8. század végéig 84 mérnököt nevelt, de építészi munkásságot csak egy folytatott. A piaristák gimnáziumaikban építészetet is tanítottak, egyik tanáruk, Spindelhuber Ede 1846-ban Polgári építészet címen már egy könyvet is kiadott. Vitruvius könyvének első, 1486-os római kiadása, vagy Palladio könyvének 1570-es megjelenése óta francia, német, holland és olasz, majd angol nyelven már egymást követték az építészeti kiadványok. Ez az írásos kultúra a 18. századtól már nálunk is jelen van és hat. Ez segíti a céhes képzést abban, hogy a céhsegédek rajzolni is megtanuljanak. A 18. század végi brassói asztalos céhhez beadott bútorremekek, szekrények művészi kivitelű műszaki rajzai a nagytétényi kastélymúzeum bútorkiállításain is láthatóak voltak, figyelmeztető példaként mai építész- és iparművész hallgatók számára.

1. Csehboltozat: négy oldalon félköríves hevederekre vagy falra támaszkodó gömbfelület.
2. Téglalap alaprajz fölé emelt boltozat Csehboltozat erőjátéka. A vízszintes nyomást vonógerenda veszi fel úgy, hogy a fal felső szakaszát a vonórúdra felfüggesztik: így az oldalfal pillére a belső térbe kerülhet, a külső homlokzat sík maradhat. ( Andorné, É-ÉT, 74/3-4)

A kőműves és ács céhmesterek közül sokan gondos, jó tervet készítettek, amiben már egyes mesterek tervezői alkalmassága is megmutatkozott. Különösen a német kiadványok teremtettek típust például a szerkezetek tervezésében. Sok falusi barokk templom épült a Bauamt által készített előtervek alapján. A barokk templom térszerkesztésében fontos újítás volt a boltozatrendszer és a tetőkialakítás összefogása, aminek révén a féltégla vastag barokk süvegboltozatokat tartó boltövek alatti pillérek a homlokzatsík mögé behúzhatókká váltak. A külső támpillér elmarad, az oldalfalakat a boltozat magasságáig felmagasítják, és a vízszintes erő felvételét vonógerendával oldják meg. A fedélszék alá beiktatott vonógerendákra ferde helyzetű, ékkel megfeszíthető vonóvasakkal kötik fel e terheket, így az eredő erő döféspontjának a helye szabályozható és jelentősen beljebb húzható volt. Magam is meglepődtem e formák gondos szerkezeti kimunkálásán, amikor egy ellenőrző számítás során egy egytornyos templom körítőfalai és a torony alatt végig ugyanazt a terhelési mértéket, talajfeszültséget találtam. Nem véletlenen múlt tehát, ha nem történt egyenlőtlen süllyedés s így falrepedés. A súlyviszonyok mérlegelése azt bizonyítja, hogy a 18. században, az anyagmegrendelés és téglaszállítás már pontos számítások alapján, valóban terv szerint, átgondoltan történt.

Vác, Diadalív_Mária Terézia 1764. évi látogatása alkalmából, egy volt francia hadmérnök, Isidore Canevale terve. Klasszicizáló későbarokk

A boltozatok és a falazás minősége a szerkezetek kényes vagy nem kényes voltától is függött. A mészhabarcs alacsony szilárdságú, a minőséget gondos falazással, a megismert szabályok gondos betartásával lehetett javítani. A tapasztalat alapján kialakult szerkezeti hagyományok formaképző ereje érvényesült a 18-19. században abban, ahogyan például egy főúri kastélynál kialakult árkádsor boltozástechnikája - a sopronkeresztúri íves árkádsort már említettük - másfél-két évszázadra meghatározta az adott környék boltozástechnikáját s ezzel lakóházainak formarendjét. A 18. század végére ez a tapasztalaton alapuló fejlődés a szabályok kiadványokban, mintakönyvekben való terjesztése révén már jóval merészebb: a szerkezeti fejlődés jól érzékelhetővé válik. A pápai vagy tatai templomoknál a féltégla vastag héjboltozat (héjszerkezet ez, akkor is, ha téglafalazattal készült és az erőjátékot akkor még nem is tudták számítani) 16 méter falközt fed át. A boltozathoz e célra gyártott téglát használnak, a 14-20 cm boltvastagság érdekében és átlósan merevítő hevederívek falazásával is erősítik a héjat. A boltozatot általában a fedélszék és héjazat elkészítése után építettékmeg.

Széchenyi Lánchíd, Budapest, 1839-1849, átépítve 1913-1915, újjáépítve 1949-ben, William Tierny Clark. Klasszicizáló, diadalív formájú hídpillér, a középső nyílás 203 m ( Kollár_Vámossy, 58-59.)

A kastélyok szerkezete a nagyterű templomokénál egyszerűbb volt. A klasszicizmus idején megvalósuló kastélyok szerkezete téglafal és fagerendás födém. A lovasberényi Cziráky-kastély Hild József vagy Pollack Mihály által 1820 körül tervezett épületét - melynek főhomlokzati teremsora, az épület központi térrendszere az alcsuti kastéllyal jóformán minden méretében és részletében azonos - székesfehérvári mesterek kivitelezték, a nem látható szerkezetekben nem túl gondos munkával: a díszterem oldalfalait a hosszirányú főfalakba nem kötötték be a szokásos sarokkapcsolattal az ott dolgozó legények. A jó hatméteres födémfesztávolság csak a díszteremnél növekedett 8-9 m közé, ami régen gerendasoros fafödémmel lefedhető volt. A nádazott, vakolt fafödémet hasonló vastagságú és tulajdonságú vázkerámia idomokkal szerkesztett vasbeton födémmel tudtuk a szerkezeti helyreállítás során újraépíteni.

A 18. század végére, a 19. század elejére a kézműves kultúra minden vonatkozásban - szervezettségben, munkamegosztásban, szakműveltségben, anyagbázisban, szállítási és egyéb eszközökben, szerszámokban is - kiérett. A bútorművesség és asztalosmesterség területén például az egzóták, a különleges minőségű, gyarmatokról származó fák, intarzia anyagok, lakkok, bronzveretek és öntvények felhasználásában; a bútorokat csonttal, teknőcpáncéllal, féldrágakövekkel, ónnal, ezüsttel is gazdagító Boulle-technikában nyilvánult meg az angol, holland vagy francia bútorkészítés fejlettsége. Az építőipari munkákban a kőtől, fától, mésztől és gipsztől a téglán, kerámián és porcelánon át (a rokokó idején gyönyörű, nagyobb elemekből álló porcelán kályhák is készültek) a velencei, muranoi üveg minden fajtájáig; a kovácsoltvastól, sárga és vörösréz vagy bronzelemektől az aranyfüst lemezig terjedt az anyagfelhasználás skálája.

A szerényebb, polgári környezetben, a biedermeier, a nyárspolgárság építészetetében és lakberendezésében is (nálunk ez Lyka Károly szavaival a "táblabíró-világ") kiérik a kényelmet és a gyakorlatias funkcionális igényeket szolgáló formaalakítás fejlett, sokrétű építészeti és tárgyi világa. A 19. század közepén a Hofman-féle körkemencével nagyiparivá válik a téglagyártás (1858-tól), a nagyüzemi jellegű 19. századi üveghutákkal felfejlődik az üveggyártás, és már nálunk is megjelenik az iparosodást jelző öntöttvas felhasználása: a makói volt megyeháza klasszicista épületének földszintjén már öntöttvas oszlopok tartják az étterem terének megnövelése érdekében az emeleti középfőfalat hordó kiváltógerenda terheit (1838).

Ezt a technikai fejlődést reprezentálja a Pestet és Budát összekötő Lánchíd vagy a Várhegyet átfúró alagút is. William Thierney Clark, a Lánchíd tervezője, építésének irányítója 1839-ben a pillérek alapbetonjának készítéséhez a beocsini kolostor bányájának hazai mészmárgájából éget és öröltet román cementet. Harminc év múlva, 1869-70 ben itt indul meg a rendszeres cementgyártás. A híd 1839-től 1849-ig épült, helyszíni munkáit Adam Clark vezette, a tervező évente néhány hétre jött "Pesth"-re. A hídfő és a pillérek felmenőfalai cementhabarcsba rakott kőfalazattal, a külső részek faragott kőburkolattal készültek.

Széchenyi Lánchíd, Budapest, 1839-1849, átépítve 1913-1915, újjáépítve 1949-ben, William Tierny Clark. Klasszicizáló, diadalív formájú hídpillér, a középső nyílás 203 m ( Kollár_Vámossy, 58-59.)

A 19. század közepére azonban nemcsak az új technikák, építési módszerek kifejlődésével járó anyagok - a beton és acél - jelentek meg, hanem a társadalom is érettebbé vált a városépítés és az építés egyes körülményeinek szabályozására. Nyugat-Európa területén és nálunk is már a késői középkorban ellenőrizte a városi magistrátus az építési tevékenység során a város érdekeinek teljesülését. Az 1796-ban nádorrá választott József főherceg 1801-ben hívta fel a király figyelmét Pest város fejlesztésének szükségességére. Megbízásából Hild János építőmester 1805 márciusában szabályozási programot, majd tervet dolgozott ki. Ennek végrehajtására állította fel a nádor a Szépítő Bizottságot, amely ettől fogva minden egyes tervet felülvizsgált.

Számos jókezű mester dolgozott Pesten, ahol 1803-ban 2904, 1820 ban már 3859 ház állt. Pollack Mihály volt a legkiválóbb mester, több száz lakóház és kastély tervezője. A Nemzeti Múzeum az ő késői műve. A 19. század szokásrendszere, a klasszicista kastélyok, megyeházák szerkesztő módszerei szerint alakított hatalmas épület folyosó és teremsora a földszint helyiségei esetében a barokkban kiérlelt lapos boltozatos, alagsora és emelete fafödémmel fedett, az előcsarnok és a felső körtér téglakupolás. A vasat csak falkötővasként alkalmazzák, Ganz Ábrahám első vasöntődéje is csak 1845-ben kezd működni. A Múzeum - az oszlopsoros portikusz kivételével - szerényen fogalmazott, egyszerű épület, architektúrájában szinte csak nagyobb méretű vakolt téglaház, de a belső terek formavilága mívesebb, gazdagabb. Ez a "nagyobb méret" azonban már a munkaszervezésben is valami mást jelent, mint ahogyan a céhek egymást ismerő mesterei vagy segédei dolgoztak. A nagylétszámú, több nyelvű munkássereg már a 19. század második felében tovább alakuló építőipari munkásság előhírnöke. A változást tükrözi az is, hogy a korintoszi oszlopfőket érdemesebb ónból önteni, mint kőfaragómunkával elkészíteni. Újabb, termelékenyebb eljárások kellenek, a modernizáció a kézműves munka világát, a gépkorszak előtti anyagokat és munkamódszereket részben átalakítja, nagyobb részét azonban kiszorítja.

Alig néhány év múlva, 1851-ben Angliában, a Joseph Paxton által a londoni Világkiállításra tervezett Kristálypalota három hónap alatt összeszerelt vas és üvegszerkezeteiben már megjelenik a szerelő építésmód, ami majd a 20. szazadot jellemzi. Nálunk viszont még lassú az átalakulás. A szintén Pollack által tervezett sárospataki Nagy Kollégium emeleti könyvtárterme (1820-34 között), ahol az íves alaprajzú galéria alatt sorakozó - a peremgerenda alá beépített - dór oszlopok is fából készültek: bútor jellegű kulisszaként veszik körbe a szép arányú könyvtártermet.

Szinte jelképszerű példa e változás okozta problémákra a pesti Szent István-bazilika építése. 1842-ben Hild József nyerte el a megbízást, de csak 1851-ben kezdte meg az építkezést. 1854-ben álltak a falak és a kupolapillérek, megkezdték az 53 méterre felnyúló kupola építését. 1867-ben Hild meghalt, a munka folytatását Ybl Miklósra bízták. Aggodalommal fogott munkához, de Hild tervei szerint továbbépülő kupola - a pillérekhez csatlakozó falrészek túlzottan áttört volta, az északi oldalon beépített gyengébb anyag, rossz falazati minőség miatt - beomlott. Kherndl Antal, a hetvenes években már nagynevű professzor a négy központi pillér excetrikus (nem a központi magban, hanem azon kívül ható) terhelését jelölte meg a leomlás okaként. Ybl 1875-84 között az Operával volt elfoglalva, annak befejeztekor már hetven éves. A templomot végül jóval Ybl halála után Kauser József fejezte be (1891-1905). Ekkorra azonban már végleg kialakultak a statikai tudomány számítási és szerkesztési eljárásai, azok az egyetemen tanítható módszeres számítási eljárások, amelyekkel az ilyen hibák általában elkerülhetők. A Műegyetem a századfordulóra vált többkarú, jelentős intézménnyé, ahol a 20.század első éveiben már nemcsak az acél, hanem a vasbeton szerkezetek méretezését is tanították. Ez az egyetem, mint láttuk, nem indok nélkül vette fel nevében József nádor nevét.

Andorné Tóbiás Judit: A XVII-XVIII. századi Magyarország barokk templomépítészetének szerkezeti kialakulása és fejlődése, É-ÉT. VI. 1974./3-4. sz., 341-386. o.

A MODERNIZÁCIÓ A MONARCHIA IDEJÉN

Magyarország a kiegyezéstől, 1867-től még fél évszázadig a volt Habsburg-birodalom területeivel élt együtt, rendkívül gyors gazdasági-társadalmi - a polgárosodást, iparosodást és urbanizálódást, a modernizáció minden formáját kibontakoztató - fejlődést felmutatva. 1911 körül a l00 munkásra jutó erőgéptejesítmény terén az Egyesült Államok és Anglia után Magyarország, a Kárpát-medence félig magyar, másik felében más nemzetiségű, húszmilliós lakossága a harmadik helyen állt. Húszezernél több kőműves, tizenötezer ács tervezhetett lakóházakat, amelynek alaprajzát, metszetét, homlokzatait felrajzolni az 5-6. elemi osztályban a 19. század eleje óta minden állampolgárnak meg kellett tanulni. A kézműves kultúra csúcspontjára érkezett, de rohamosan terjed s egyre nagyobb arányú az ipari forradalmat követő, már nem izomerőre és természetes energiaforrásokra (a szélre, vízfolyásra), hanem gőzre, gázra s az 1890-es évektől villamosenergiára alapozott termelés, közlekedés, életvitel. A szerkezetekben, gondolkodásmódban azonban még sokáig élnek a kezdeti, jóformán kőkorszaki technikai alakításmódra, kapcsolatokra, összeszervezésre vonatkozó elvek, s csak lassan, napjainkban és az információs forradalom idején következik be valóban alapvető teljes megújulás, változás.

A 19. század elején megindul a tömeges vasgyártás - 1846-ban Vácra elindul az első vonat, 1849 telén a kormány Debrecen felé fél úton már vasúton menekül, miközben még csak ideiglenes pallóterítésen lehet a Lánchídon közlekedni -, s az ötvenes években az acélgyártás, amely a nyolcvanas évek végén a melegen hengerelt acélgerendák tömeges gyártásához vezet. Ezek a középületekből, lakóházakból vagy ipari épületekből hamar kiszorítják a tűzveszélyes és avuló faszerkezeteket, de a teljes boltozatrendszereket is. Az első időszakban még téglával boltozzák a gerendaközöket: az egy méter körüli tengelytávnál 3-4 cm síkra vakolható emeléssel, egyes középületeknél, például a Műegyetem 1909-ben épített központi épületénél három méter körüli osztásnál 35 cm ívmagassággal ún. porosz süvegboltozatokat építenek, majd a gerendák között vasbetonlemezt készítenek, vagy a gerendát is bebetonozzák, hogy védjék a korróziótól. Ezzel megkezdődik a masszív födémek korszaka, ami a 20. század folyamán általánossá válik, sokféle anyagból és szerkezeti kivitelben.

Az acél azonban a nagy szerkezetekben is fontossá, a 19. század második felében és a 20. elején egyeduralkodóvá válik. A 19-20. század fordulójának hatalmas középületeiben szinte mindenhol ott a rácsos vagy keretjellegű acélszerkezet. A Nyugati pályaudvar Eiffel-féle vasszerkezetétől (1877) az Iparművészeti Múzeum (1893-97) Lechner Ödön által tervezett, üveggel fedett nagyterén át - itt változó magasságú gerinclemezek áttöréseként jelennek meg a magyar nemzeti építészetet teremteni kívánó formák - számtalan más épület mellett a Gresham-palota (1907) üveggel fedett passzázsának szerkezetéig terjed e szerkezeti rendszer. De maga az Országház épülete is elképzelhetetlen acélgerendás födémek, új beton, acél és egyéb szerkezettípusok és a technika legújabb vívmányainak (központifütés a Balassi Bálint utcába kihelyezett kéménnyel és kazánházzal, szellőzőberendezések, amelyek a Kossuth-térre vezetnek, felvonók stb.) alkalmazása nélkül. Egyedül ennek az épületnek - az avult, historizáló formarend ellenére is valós - újszerűségével jellemezhető lenne a magyar századforduló építéstechnikájának állapota és fejlettsége.

Az acél kapcsán azonban a hídszerkezetek fejlődését is említenünk kell és Feketeházy János (1842-1927) nevét, mint a hazai hídépítés legnagyobb alakját. Ő volt az 1883-85 között épített szegedi Tisza-híd tervezője (Schikedanz Alberttel, a Szépművészeti Múzeum építészével együtt készítette a hídterveket). 1894-es pályaterve alapján készült a Ferencz József, ma Szabadság-híd. Ennek érdekes szerkezeti ellentmondása, hogy tulajdonképpen nem teljes függőhíd, hanem középen egy külön szakasz van gerendarészként belefüggesztve, ami ahelyett, hogy a közép felé magasodna, az ív vonalát követve csökken.

A beton használata alapokban, aljazatokban általánossá válik, s 1889-ben - ez világviszonylatban is korai - Solton vasalt betonszerkezetből kétszer 5 m nyílással Monier-rendszerű híd épül. Ez még kis nyílás a rómaiak 30 m körüli kőívhídjaihoz képest, és kevesebb, mint az 1829-1833-ban téglaboltozattal és kőburkolattal épült hortobágyi Kilenclyukú-híd pilléreinek közel 10 méteres távolsága. A pesti - a kontinensen ismerten első - földalatti vasút betonszerkezeteit 1895-ben Wünsch Róbert vállalkozó építi meg, aki nem acélhuzalokkal, hanem acélgerendákkal készít ún. merev vasbetétes vasbeton szerkezetet. Így épül a földalatti városligeti pályája felett a gyalog felüljáróhíd is, ami a korai vasbeton szerkezetek értékes emléke. A hidaknál és ipari épületeknél - vagy a posta 1907-1915 között épített József távbeszélő központjánál, a Főpostánál, a margitszigeti víztoronynál - igen korán alkalmazott vasbetonszerkezet a Zeneakadémia épületében már a zenei kultúrát szolgáló középületnél is megjelenik alig három évvel később, hogy a Perret-fivérek első vasbeton lakóháza Rue Franklinon, az Eiffel-torony közelében 1902-ben megépül. Korb Flóris és Giergl Kálmán az építész, a műegyetemi tanár Zielinski Szilárd a vasbeton teherhordó szerkezeti rendszer tervezője, amely a nagytérben - aranyozott felülettel ugyan -, de szerkezeti valóságában, szilvamagalakra csiszolt, dekorálásra szánt kőbetéteivel együtt megjelenik. Az erkély konzolos vasbeton szerkezete is rendkívül merész, újszerű megoldás.

Medgyaszay István párizsi évei alatt a francia vasbetonépítés másik mesterének, Franç ois Hennebique-nek irodájában tanulja meg a vasbetonszerkesztés korai rendszerét. Veszprémi Színházának oldalhomlokzatán a keltezés 1907, Párizs, augusztus. E kis színház ez évben megépül minden részében új és érdekes vasbetonszerkezetként. A színházi nézőtér előgyártott vasbeton konzolai áttöréseikkel és formavilágukkal azt a népi építészeten alapuló formáló törekvést képviseli, amit ő és Kós Károly kívánnak megvalósítani a magyar építészetben. Medgyaszay soproni színháza (1908) vagy a ma szlovákiai Rárosmulyadon épült héjszerkezetű centrális temploma a vasbeton építészet világszerte tisztelt úttörő munkái.

Kós Károly fából építi erdélyi hagyományok szerint például az Állatkert bivalyháza részben boronafalas építményét, vagy a Wekerle-telep főterére az egyik bejáratként épített lakóházat. Az Állatkert (1908-12) Zrumeczky Dezsővel együtt tervezett pavilonjai esetében a madárháznál azonban nemcsak a körösfői négy saroktornyos középkori formát idézi, hanem gyönyörű acélszerkezettel készülnek a tetőablakok és a korszerű acél-üveg kupola, a majomház kiugró építményrésze is.

A századforduló premodern építészete - például Lajta Béla Martinelli téri Rózsavölgyi-háza, 1913-ból - a világ akkori, korabeli vívmányait, a magasházakat megteremtő "csikágói iskola" homlokzatformálását, kerámiaburkolatait alkalmazza olyan természetességgel, ami az első világháborút megelőző pillanatokban magától értetődő, hiszen Magyarország a legfejlettebb területek egyike, annak a világnak a része, ahol valóban nagyvárosi körülmények között, a kor színvonalán lehet élni.

Medgyaszay István műveiből. Veszprém, a színház oldalhomlokzata és a nézőtéri erkély előgyártott konzolgerendái (73) A soproni színház metszete ( Kollár-Vámossy, 70-71.o.)

A hazai vasbetonépítészet 1920-at követően is érdekes, a technika történetben vagy az építészetben kiemelkedő értékű műveket hozott létre. A harmincas években a veszprémi völgyhíd (Folly Róbert alkotása, 1936-37) különös szépségű látványt jelent a tájban, a legérdekesebb mérnöki alkotások egyike. A héjépítészetben Menyhárd István Hamzsabégi úti 1941-es fővárosi autóbuszgarázsa, melynek építész tervezője Padányi Gulyás Jenő, az akkori legnagyobb nyílású héjszerkezet volt a világon. Ebben az időben a lakó- és középületek, valamint az ipari építészet mellett már a templomok építészetében is megjelent a vasbeton szerkezetek jellegzetes, új formavilága. A városmajori templom, mely Árkay Aladár és Árkay Bertalan műve, vagy Rimanóczy Gyula által tervezett pasaréti templom (mindkettő 1933-ban épült) mellett a legkisebb fontos műként Kozma Lajos Luppa-szigeten épített nyaralóépületét (1935) kell említeni korai vasbeton építészetünkből.

A modernizálódást a Monarchia fél évszázadában mi sem bizonyítja jobban, mint az építészet és különösen Budapest rohamos változása. Budapest esetében nem is európaizálódás ez, hanem világvárossá válás, az urbanizálódásnak az a folyamata, amihez hasonlót - bár ott gyorsabb és nagyobb lendületű ütemben ment végre mindez - csak Chicago mutatott fel. Ehhez hasonló urbanizációs folyamat a világban a 20. század második felében indult. A 19. század második felében Budapest (Buda, Óbuda, Pest egyesítése 1872-ben történt) hallatlan mértékű növekedését az ipar és kereskedelem fejlődése, a szállítás, vasútépítés főváros-központossága, Budapest gazdasági, pénzügyi kelet-közép-európai központtá válása mellett az átgondolt várospolitika, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának megalakulása és ennek kitűnő mérnöki gárdája is segítette. A sugaras-gyűrűs rendszer gyors kiépülése: a Nagykörút és a Sugárút (az Andrássy út) másfél évtizedes kiépítése és típust teremtő historizáló bérházai, a pályaudvarok, igazgatási és egyéb középületek, bankok sorának megépítése, az Opera, a Vár kiépítése, az Országház és környéke, a Millenium létesítményei, a Szabadság tér, Apponyi tér és a Hősök tere kialakítása, a lakónegyedek eleinte historizáló stílusú, de a kor színvonalán álló kiépítése, vagy e század tizes éveiben a cementhabarcs használata miatt már keskeny pillérekkel és így széles, nagy ablaknyílásokkal épülő új lakóházak a Duna-parton, a budai körúton és Buda déli részén e folyamat eredményei. Budapest 1913-ra Európa egyik korszerű és talán legszebb fekvésű nagyvárosa lett, amit a mai napig sem tudtunk elrontani.

A városiasodásnak ez a tempója volt jellemző Szeged 1879-es árvíz utáni igen gyors, szintén Párizs mintájú sugaras-gyűrűs rendszerű újjáépítésére, melynek terveit szintén Lechner Lajos, a Közmunka Tanács kitűnő mérnöke készítette. Hasonló fejlődés ment végbe az Alföld olyan városaiban is, mint a szecesszió jegyében épült központjáról híres Kecskemét, vagy Debrecen, amelynek ekkori és húszas évekbeli továbbépítése jelentős. A falvakban a l9. század eleji fejlődés folytatódott tovább, bár iparosodásuk is megindult, városi jellegű fejlődésük, városiasodásuk a vasút és vízrendezés hatására ugyan gyorsult, de felcsatlakozásuk vontatott maradt.

Az igazi változást azonban nemcsak a városok építészeti fejlődése, az új anyagok, szerkezetek és munkaszervezési formák jelezték. A céhek 1872-ben megszűntek, a tőkés vállalkozói rendszer, az ekkor már másféle ipartestületekbe tömörült építőmesterek és kőművesmesterek a teljes folyamatot felvállalták és szervezték. De nem is a funkcionális fejlődés, a legkülönbözőbb új épülettípusok megjelenése jelentették az igazi változást - a vasút építményeitől az ipari nagyüzemeken át a közfürdőkig és nagy szállodákig, árucsarnokokig, tőzsdéig -, hanem azok a technikai vívmányok, a közművektől a telefonhírmondóig, amelyek a nagyvárosi élet lehetőségét egyáltalán megteremtették.

Veszprém, 45 m nyílású völgyhíd, 1936-1937. Folly Róbert műve

A vízellátás ügyét az 1866-os kolerajárvány lendítette elő. Az első pesti vízvezeték 1869-ben kezdte meg a vízszolgáltatást, s a város épülésével lépést kellett tartania. A vízmű fejlesztése a csatornázást is magával vonta a sűrű városrészben, a szennyvizet azonban a Duna fogadja be, Budapest jórészén még ma is tisztítás nélkül. A Temze elszennyeződése Londonban a szennyvíztisztítást már ugyanezekre az évekre kikényszerítette. A vízellátással és csatornázással az 1900-as évek elejére válik a polgári lakásokban általánossá a fával fűtött fürdőkályhából melegvízzel ellátható fürdőszoba. A gázvilágítás az 1840-es években kezdődött: az Operát 1884-ben még így adták át, majd 1893-ban korszerűsítették villanyvilágítást vezetve be. Az áramszolgáltatással együtt 1887-ben indult meg a Nagykörút egy szakaszán a villamos közlekedése. A gázvilágítást, mivel a gáztűzhely elterjedt, az első világháború idején is használták új építésű lakóházakban. A központi fűtés Európa fejlett területein is a nyolcvanas években vált szokásossá, a fővárosi lakóépületek azonban nagy többségükben kályhafűtéssel és erre alkalmas kéményrendszerrel épültek. A cserépkályhafűtést valójában csak a két világháború közötti időben kezdte a korszerűbb fűtésmód kiszorítani. A felvonók építése a múlt század nyolcvanas éveiben kezdődött. Chicagoban 1893-ban mintegy ötezer működött, Budapesten majd száz évvel később, 1977 körül volt ugyanennyi. A vasút, az omnibusz, majd a villamos; a távíró, a telefon és a telefonhírmondó, a nyomtatott sajtó, tehát a tájékoztatás első forradalma; és a mindezekhez tartozó, a mindennapi életet szolgáló városi kényelem (a lovaskocsis közlekedéstől a gépkocsi megjelenéséig, a közvilágítás kialakulásáig, a hidak, piacok, vásárcsarnokok mellett a kávéházak, színházak, orfeumok soráig, az állatkert, a Városliget és a Népliget telepítéséig) a rohamos növekedésből adódó gyakori nehézségeivel együtt a nagyvárosi életforma kialakulását szolgálta. Volt ennek tovább élő előzménye is, hiszen már a l8. század végén, a török kor után települt Tabánban, amelyet 1930-ban városfejlesztési szándékból, elavultsága miatt elbontottak, hatszáz helyen, szinte minden házban volt vendégfogadás vagy borkimérés. Ebben a felvirágzásban a római vagy török fürdők után újra kibontakozott a fürdőkultúra: Budapest a gyógyfürdők városa lett. A még 19. század közepi Császár-fürdő után az Ybl-féle (az 1960-as években elbontott) margitszigeti, a városligeti Széchenyi-, a Hungária, a Gellért-fürdő és szálloda, vagy akár az újra élesztett törökfürdők, a Király-, a Rudas- és a Rácz-fürdő a már Mária Terézia által elindított, a Monarchia idején Karls-Badtól Szovátáig terjedő fürdőkultúra képviselői.

A szerkezetek és az épületgépészeti berendezések rohamos fejlődése következtében az építész, a statikusmérnök (a szerkezettervező, hiszen a vasbeton vagy acélszerkezetek tervezése önálló szakággá vált), illetve az épületgépész, elektromos- és felvonótervező szakmák a 20.század elejére fokozatosan különváltak. Steindl Imre hetvenes évek eleji (1870-72) Váci utcai új városháza tervében az udvarról kivezető vízelvezetést még a reneszánsz formákkal alakított építészeti terv tartalmazta: három-négy évtizeddel később ez a vízvezetékeket, csatornát is tervező általánosmérnök vagy az akkor még egyetemes képzettségű gépészmérnök feladata.

Mihailich Győző, Haviár Győző: A vasbetonépítés kezdete és első létesítményei Magyarországon, Akadémiai Kiadó, Bp., 1996.

AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚTÓL NAPJAINKIG

Az 1920-as trianoni békeszerződést követő nyolc évtized a számtalan nekilendülés és visszaesés miatt a 20. századi modernizálódás lassú és vontatott, mégis bizonyos eredményeket hozó korszaka volt. A Monarchia helyén keletkező új nemzetállamok között Magyarország került a legkedvezőtlenebb gazdasági-társadalmi helyzetbe azzal, hogy a Kárpát-medence, vagy még inkább Kelet-Közép-Európának ez a területe gazdasági szerkezetében szétesett, együttműködése megszünt, a meglévő anyagi-technikai termelési eszközök egy része túlméretezetté vált, jóformán elvesztek a nyersanyagforrások, és az elcsatolt területekről az értelmiség jó részével együtt százezrek menekültek a magyar állam területére. A közel tíz éves, 1928 körül enyhülni kezdő társadalmi válságot az 1929-es gazdasági világválság nyomasztó hatása követte, majd négy-öt év fellendülés után a második világháború és az ezt követő fél évszázad ismert eseményei. Mindebben meghatározó jelentőségű az volt, hogy e "kompország" most egy nála alacsonyabb fejlettségi szintű politikai-gazdasági tömb részévé vált; a szinte évtizedenként ismétlődő válság és fellendülés - az erőszakolt iparosítás, urbanizálódás és modernizáció szándékai ellenére - időnként gyorsuló, majd egyre lassuló, egyenetlen fejlődést eredményezett.

1930-ban az ország területén 8 624 000 lakos élt. A lakások száma 2 183 000 volt, ebből több mint kétmillió, 98,4% földszinten feküdt, vagyis az 1 468 000 lakóház döntő többsége családi ház. Ebből is 1 084 000 még vályog, tégla vagy vert agyagfalú és csak részben cseréppel fedett, többségében nád- vagy zsupfedésű falusi vagy tanyai lakóház.

1990-re a lakások száma már négymillió, zöme 1945 után épült vagy átépült, míg a lakosság száma csökkenni kezdő állapotában 10,6 millió. Az átlagos családnagyság már nem 4,1, hanem három alatti érték: a társadalmi modernizálódás kedvezőtlen demográfiai állapota ez, aminek következményei egyelőre beláthatatlanok. Gazdasági és társadalmi téren nemcsak a termelés vagy a tulajdonrendszer, hanem a település- és lakóéletforma (1945-ben még 53% volt földműves lakosság) változott meg a modernizálódás során. Napjainkban számtalan vonatkozásban (a városiasodás, a lakás kényelmi felszereltsége, az oktatás, az egészségügy vagy a közművelődés és szórakozás, a technikai eszközök, a gépkocsi, televízió, személyi számítógép területén) a technika jóformán minden vívmányával - a fejlett országokhoz képest ugyan szerényen, a világ öthatodához képest azonban az átlagnál magasabb szinten - ellátott a lakosság. A közepes fejlettség állapotában vagyunk, messze ugyan a tízes évek nemzetközi elitjétől, de a remélhető újra felcsatlakozás állapotában.

A nyolc évtized során teljesen átalakult, városiassá vált és modernizálódott életformájában, közmű- és egyéb ellátottságában a településszerkezet, viszont vannak hátrányos helyzetű, aprófalvas vagy kevésbé fejlett területek. Szinte azt mondhatnánk, a rómaiak óta állnak fenn fejlettségbeli különbségek az ország területei között, amit csak hosszabb idő alatt, átgondolt gazdasági és területfejlesztési programokkal, sok kitartással lehet majd csökkenteni. Az erőszakolt, átgondolatlan modernizáció ellentmondásaival is számolnunk kell. A jól felszerelt, de a mi éghajlatunk alatt nem szerencsésen választott és szűkösen épített paneles technológiájú lakótelepek lakásállományának felújítása, korszerűsítése, a csak új eljárásokkal elhárítható penészesedés kiküszöbölése éppúgy feladattá vált, mint az aprófalvas és gyakran elöregedett lakosságú területeinken a korszerű élet és ellátás feltételeinek megteremtése. Valóban szinte olyan súlyú feladat ez, mint az első letelepedés, csak remélhetően sokkal gyorsabb a megoldás lehetősége.

A technikai fejlődés területén a 20. század legfontosabb jellemzője az életforma alapvető változása, az iparosodás, termelés és fogyasztás teljes átalakulása mellett a szinte mindenhol általánossá vagy lehetségessé váló személyes komfort kifejlődése a közlekedéstől a fürdőszobán és gázfűtésen, melegvízellátáson, a távfűtésen vagy a légkondicionálás elterjedésén át a kommunikációs berendezésekkel és elektronikus szórakoztató eszközökkel való ellátásig, vagy napjainkban az újszerű, mesterséges intelligenciával vezényelt luxus felszereltségig. Új problémák és új ellentmondások is jelentkeznek a környezetszennyezés, az atomenergia-termelés és a természetes erőforrások pazarlása területén. A napkollektorok és a "napház" önellátásra törekvő gondolata, a tönkrement ivóvízkészletek megmentése napjaink aktuális technikai feladata, amit az építészetben a zöld tetők terjedése, a többrétegű hőszigetelő vagy fényvédő bevonattal ellátott üvegszerkezetek mellett számtalan más korszerű eszköz terjedése segít megvalósítani. Mindez azonban már nem a technikatörténet világához, hanem a jelenhez, a korszerű technika problémakörébe tartozik.

A két világháború közötti építészet, mely a harmincas évek elejétől újra felcsatlakozott az európai építészet fejlődési folyamatához, technikai szempontból is modernizálódott. A negyvenes évek elejének budapesti építészete, Gerlóczy Gedeon Petőfi Sándor utca-Párizsi utca sarkán, fedett átjáróval és üzletsorral épített bérháza (1942), Körmendy Nándorral együtt tervezett Baleseti kórháza (1940), Nyiri István és Lauber László Szabadság téri Pénzintézeti Központja (1942), Rimanóczy Gyula Dob utcai Postaigazgatósága (1941) műszaki megoldásában is magas színvonalú, hasonlóan mint a már említett Árpád-híd, amelyet Széchy Károly vasbeton gerendahídként, később szélesíthető módon tervezett és építtetett meg. Jellemző a műemlékvédelem ekkori tevékenysége - az esztergomi királyi palota vagy az óbudai katonai amfiteátrum helyreállítása -, s ennek során technikatörténeti érdekesség a Krisztina-városi templom bővítése és a szentélyrész hátratolása vassíneken és 10 cm átmérőjű acélgolyókon (Borsos László és Brestyánszky Tibor, 1944).

Hasonlóan nagyszerű szerkezetépítő teljesítmény volt Sámsondi Kiss Béla könnyű vasbeton elemekkel, mintegy egytized épületsúllyal épített Dayka Gábor utcai saját lakóháza 1944-ben. A "szövetszerkezetes-eljárás" során a talaj szintjén igen vékony, 3-4 cm vastagságú, gipsz zsaluzóformába öntött, s így a gipsz segítségével "megdermesztett" nagyszilárdságú betonból szekrényszerű, áttört falakat, pilléreket és födémelemeket készít, ezekből építi fel - részben bútorzatként is használva az elemeket - házát. Sámsondi az első hazai emeletemeléses rendszer, az "önszerelő szerkezetek" és számos más szabadalom értékű technikai újítás kidolgozója, mint ahogy a negyvenes években még itthon dolgozó Olgyay testvérek, Aladár és Viktor (tőlük származott az óbudai római emlékeket összekötő, de már meg nem valósított Via Antiqua gondolata) későbbi, hatvanas évekbeli amerikai egyetemi munkásságuk során az ökológikus építészeti gondolkodásmód világszinten első képviselői.

Olgyayék és Sámsondi még együtt vesznek részt 1946-ban a fővárosi Duna-.part újjáépítésére vonatkozó pályázaton "Héj-ház" tervükkel. A magyar építészet azonban a következő években alig alkalmas hasonló technikai újítások megvalósítására. Kiemelkedő technikai létesítmény csak a Népstadion, amelynek gyors, jórészt helyszíni előregyártással történő megvalósítása Gilyén Jenő szerkezettervezői tevékenységének (Dávid Károly a vezető építésztervező, Pelikán József, a vasbetonszerkezetek professzora a tanácsadó szakértő), és az akkor még a negyvenes évek rutintevékenységét folytató néhány nagyobb, ekkor államosított cég szakembergárdájának köszönhető.

Az építőipar és a tervezés államosítása, és az ideológiai okokból kikényszerített szocreál, a szocialista-realizmusnak nevezett szovjet archaizáló építészeti stílus évtizede után építészeti fellendülés a hatvanas évek elején kezdődik. A Vörösmarty tér sarkán a Chemolimpex-OTP székház (Gulyás Zoltán, IPARTERV, 1962) a modern szemlélet és a korabeli építéstechnika középületekben történő megjelenésének egyik legjobb példája. Az iparosítás az ipari építészetet lendíti fel. Az erre szervezett IPARTERV a helyszíni nagyelemes vasbeton előregyártás területén nemzetközi szinten is kiemelkedő eredményeket ért el. Jó példa erre a kazincbarcikai sóraktár földön gyártott és emelés közben helyükre húzott háromcsuklós ívtartókkal épített szerkezete (Gnä dig Miklós terve, 1952), amit az UIA - az Építészek Nemzetközi Szövetsége - 1961-ben Perret-díjjal, a szerkezetépítés értékeinek legmagasabb nemzetközi elismerésével jutalmazott. Az ipari építészet hazai fellendülése mintegy húsz évig tartott, az 1986-ban "Europa prefab" díjjal elismert Fővárosi Hulladékhasznosítómű (Lázár Antal, 1981) ennek egyik késői - ám magas építészeti színvonala, high-tech jellege ellenére technológiai működésében, kazánjai színvonalában már a KGST elmaradottságát is bizonyító - eredménye.

A hatvanas évek legnagyobb hazai építészeti sikerét az akkor Japánban is a tokiói olimpiával (1964) csúcsán lévő vasbetonépítészet kibontakozása hozta. A salgótarjáni központ, a Karancs Szálló (Jánossy György és Hrecska József, 1961-64), a Művelődési ház (Szrogh György, 1962-66), és a körülötte épített középmagas lakóházak (Magyar Géza, 1962-68), illetve a Pécskő áruház (Finta József, 1968) együttese egy jó évtizedig a KGST-be tömörült országok építészetének egyik legérdekesebb teljesítménye volt. Hasonlóképpen nemzetközi szinten is méltó volt korához a kecskeméti városközpont eltakart értékeket kiszabadító és felmutató megújítása Kerényi József 1969-1974 közötti munkássága révén, amely jóval megelőzve annak meghírdetését, már az európai építészeti örökség megbecsülésének szentelt 1975-ös év szellemét fejezte ki.

Az építésiparosítás eredményei és anomáliái, a gyári vasbeton előregyártás kizárólagosságra való törekvése, a túlméretezett házgyárak és a panelgyártás egyeduralma a hetvenes évek lakótelepeinek építésében a közepes technológiai fejlettséget, a nyugat-európai hatvanas éveknek megfelelő szinten maradást eredményezték. E korszak funkcionális és szerkezeti szempontú szerkesztőmódszerei - a raszterháló és a modul koordináció, a rendszerelvek, rendszer és alrendszerek kifejlesztése, az ismétlés, sorolás - csak a gyártás problémáira kivánnak válaszolni és kevesebb formagazdagságot tűrnek, mint a gótika egyetlen anyagelven alapuló szerkesztőeljárásai. A paneles egyhangúságból, néhány építész erőfeszítése ellenére, kitörést többnyire csak egyes öntöttfalas kísérletek, - mint a Kelenföldi lakótelep három 18 szintes magasháza (Farkasdy Zoltán, 1963-70), vagy a Budafok-Hároson épített középmagas kísérleti lakóházak, amelyekben a válaszfalak a család igényei szerint változtatható helyzetűek voltak (Tenke Tibor, 1960-68) - jelenthettek.

A legérdekesebb eredmények közé tartozik előbb a Miskolc-Avason 1962-ben épített (Hofer Miklós és a konstruktőr Vörös György által tervezett), a város szimbólumává vált tévétorony, majd a pécsi 92 m magas tévétorony (Vízvárdi István, 1972), amelyben egy belső, 15 méter átmérőjű vasbetoncső alkotja a szerkezeti magot (ebben van a lift, erre épül a 99 m hosszú acélszerkezetű antennarendszer), s ezt veszi körül egy második, külső csőtorony, a maga felépítményével.

A hídépítésben 1964 jelentette a fordulópontot a Duna-hidak addigi helyreállításában, hiszen az ostrom során, 1944-45-ben valamennyi fővárosi Duna-hidat felrobbantották. Az Erzsébet-híd (Sávoly Pál és munkatársai, 1964), mint elegáns, könnyed függőhíd épült újjá, a forgalom által megkövetelt többszintes közúti feljárórendszerrel. Apponyi téri - most Ferenciek terei - aluljárója csak 1972-re készült el. Ekkorra épült meg az első földalatti mélyvasút teljes szakasza és a másik mélyvasút Kőbánya és Dózsa György út közötti szakasza, a főváros megnövekedett forgalmának javítására, magával vonva a fővárosban az érintett felszíni csomópontok korszerűsítését. Talán a legjellemzőbb a Déli pályaudvar és aluljáró rendszere arra a hetvenes évek eleji, rövid ideig tartó fellendülésre, amit az építészet- és közlekedésfejlesztés, az ipari formatervezés (az ott alaklmazott technikai és grafikai elemek, fényarchitektúra, városvilágítás), és az új szellemű képzőművészeti alkotások együttes megjelenése érzékeltet. Ez a színes rendszer megjelenése is az építészetben, amit akkor a főútvonalak tatarozása és színezése jelzett, melybe sajnos a házak teljes helyreállítása nem tartozott. A színes rendszer és az új előgyártási technológiák együttes alkalmazása a lakótelepek intézményeinél és egyes ipari épületeken is mutatkozott.

A nyolcvanas-kilencvenes évekre a Lágymányosi-híd megépítése (Sigray Antal és a még működő UVATERV, 1993-94) és a meg nem valósult EXPO tervezés színvonala jellemző. A hídnál a világítás újszerű megoldása - a pillérek feletti világító oszlopokról történő káprázatmentes fényszórás -, az EXPO-nál a tervezett létesítményeknél a high-tech szellem a lényeges. Az EXPO épületeiből egy félig földbe süllyesztett egyetemi sportcsarnok és a műegyetemi Informatika Kar új épülete valósult meg 1996-ra. Az előbbi Lázár Antal és társai, utóbbi Finta József tervei szerint épült. High-tech szellemű a két legújabb Finta-mű: a Szabadság téri, átjárókkal áttört, 17 szintes bankközpont; és az Országos Rendőr Főkapitányság Árpád-híddal szemben elhelyezkedő angyalföldi, 1997-ben épített épülete. A bankközpont alatt 17 méter mély, sokszintes parkoló van, a passzázsban hidraulikus lift. Az alkalmazott anyagok és szerkezetek - a gránitburkolattól az ezüstüvegig, vagy a teljes klimatizálásig - e mai hazai high-tech jellemzői.

A gyakran egyoldalú technikai megközelítéssel szemben a kor új, ökologiai követelményei fogalmazódtak meg a magyar organikus építészet hetvenes években felerősödött szemléletében: a csak technikai értékeket elismerő korszellem, a hazánkban túlhajtott, diktatórikusan megvalósított építésiparosítás építészeti következményei ellen való tiltakozásban. Makovecz Imre és a Pécs-csoport (Csete György vezetésével) nem az új technológiák vívmányait utasítják el, hanem más megközelítéssel alkotják műveiket. Makovecz Imre sárospataki Művelődési háza (1983), az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilonja arra példa, hogy a fafeldolgozás mai módja, a ragasztott fatartó hazai technológiája alkalmas formaképző elem az organikus, természetközeli és emberközpontú építészeti gondolkodás számára is. A hagyományos anyagok és szerkezetek alkalmazása is új, mai szemléletet követel, ami a technika legújabb vívmányaira épít. Ezt fejezte ki a pécsi fiatalok tulipánt és geodéziai kupolát (melynek nagymestere az amerikai, közlekedés-tervezőből lett építész, Richard Buckminster-Fuller volt) összefogó jelképe. A hazai organikus építészet 1991-es Velencei Biennalén történt bemutatkozása a mai technikai szemléletnek e másik megközelítésmódját mutatta fel, előkészítve a talajt egy új szintézishez, a high-tech és az ökológikus szemlélet harmadik évezredi találkozása számára, amelynek ma még világszerte csak előjelei láthatók.

A technika történetének ezt az újabb, a harmadik évezredre tartozó területét a fejlett világ egyes példái vetítik elő, és a szerkezetfejlődéssel, az építészet megújulásának eszközeivel foglalkozó tudomány kutatja. A hatvanas évek felismerése a megalapozatlan fejlődés veszélyeiről (Római Klub, 1968) vagy a hetvenes évek nagy olajválsága, a társadalmi, gazdasági fejlődés és a technikai haladás sok más kérdése mellett - mint a környezetvédelem fontossága - az energiaproblémák megoldását tűzte napirendre az építészetben is. A korszerű életmód, az automobilizáció és a nagyipari fejlődés roppant energiaigényét az építészet technikai-szemléleti modernizálódása csak fokozta. Az 1925 táján hagyományos módon épített házakhoz képest 1965-70-re az energiaigény - a nagy üvegfelületek, könnyebb szerkezetek, teljes hőkomfortot igénylő életmód következtében - önmagában is megkettőződött; egy fűtött légköbméterre már évi 6-10 liter olajat használtak el, a világnépesség és lakásszám növekedést nem is említve. Ez annyit jelent, hogy száz év alatt ugyanannyi olajat kellene csak a fűtéshez kinyerni a földkéregből, mint ami a fűtést kívánó épületek térfogata. A hetvenes évek energiakorlátozásai után a fejlett világ minden eszközzel keresi az igények csökkentésének lehetőségét. A németországi energiafelhasználást, ami egy m² lakófelületre 1984 előtt 250 kWh/m² volt, 1984-ben 160-ra, az 1995-ös rendeletek szerint 100 kWh/m² -re korlátozták, az új kísérleti házak pedig az energiaigényt már napenergia felhasználással, megfelelő új anyagokkal, szerkezetekkel és épületformával, például napfény felé forduló íves alaprajzú két rétegű, átszellőztetésű üveghomlokzattal, a tetőn napkollektorokkal, a hősugárzás befogásával és különböző rendszerű tárolásával nulla szintre kívánják csökkenteni. A szellőztetési rendszerek belső aulákat, új rendszerű épületszervezést kívánnak a magasházaknál is: a hagyományos házforma és felszereltség ezért teljesen átalakul.

A kőbalta korából a high-tech anyagok, szerkezetek illetve szemlélet, és az ökológiai gondolkodásmód szintézisének követelményéig jutottunk. Nemcsak átalakítunk, újraformálunk minden anyagot tulajdonságait, szerkesztési lehetőségeit felismerve a legmagasabb technikai szinten, hanem - s ez a lényeges - a természeti környezetre az eddigieknél sokkal nagyobb figyelemet fordítva kívánjuk felhasználni az átalakított anyagokat. Az a folyamat, ami a kőépítészetben a kezdetektől a gótikus hálóboltozatig végbement, s ami kialakította a szerkesztési módszerekből a tervezést (a vezető kőfaragóé volt az első igazi építészszerep a késő középkorban), a tervezés munkamegosztását is sokrétűvé fejlesztette. Az önellátó ház (az "Eautark"-ház) már nemcsak számítógépes tervezést, kitűnő gyártmányokat és széleskörű együttműködést igényel, amelyben a térszervező és formaadó építészen kívűl a statikus, épületgépész, energetikus mellett szerkezettervező szakértők is megjelennek - részben a gyártmánytervezésben, az iparon belül, másrészt az épülettervezés feladataiban -, hanem teljesen új megközelítésmódot, társadalmi szemléletet és koncepciót, együttműködést és szervezőmódszereket követel. Egyszóval: a társadalmi modernizáció teljes kibontakozását vonja maga után. Ennek során minden, így a termékfejlesztlés is, tudományos és technológiai feladattá válik és kutatómunkát igényel. Mindez egyre többféle képzettséget és tudást követel az építészetben, amelyben épp ezért minden ember - a legkülönfélébb tehetséggel és adottsággal - megtalálhatja alkotó feladatait.

Az egyre több tudást igénylő építés, és az építészet ma is az egyetemes kultúra egyik legszélesebb, sajátos értékű, sok vonásában a technikával egylényegű területe. Abban reménykedünk, hogy az építészet technikai fejlődésének e rövid hazai történetéből is kitűnt: a technika többé nem a háború, hanem az élet szolgája, és fejlesztése sem önérdekű. A technika az emberi önfejlődésnek, a személyes és egyetemes kultúra kiépítésének az eszköze az épített környezet egyre bővülő világában is.

Folytatás