Pannonhalma, bencés főapátság, helyszínrajz: 1-2. Gimnázium és Kőtár 20. szd. 3. Asztrik apát szobra 4.-5-6. Templom, kerengő és udvar, 10-16 szd. 7. Barokk kolostor szárny, 18. szd. 8. Lapidárium 9. Könyvtár és a templom

Pannonhalma

Géza fejedelem alapította és István király fejezte be a 996-ban megtelepedett bencések számára a monostort. A háromhajós bazilikális templomot valószínűleg 1003-ban, de legkésőbb 1005-ben szentelték fel. Keleten egyenes záródású szentély, nyugaton félköríves kétemeletes Westwerk határolta a hosszházat a karoling kori templomoknak megfelelően, kapuja tehát nyugaton nem, csak délen volt. Két tűzvész is pusztította az épületet a középkorban: a kisebb után Dávid apát javíttatta ki a templomot, a pusztítóbb után Uros apát a legnagyobb középkori átépítést végeztette, melyet az 1224-es felszentelésre befejezhettek. Öt fázisban állították helyre a templomot. Először keleten az altemplomot, a diadalívvel osztott felső szentélyt, és a déli hajót kezdték felújítani; ekkor elhatározták, hogy felhasználják a korábbi épület falait. A hat oszloppal három hajóra osztott altemplom boltozata a falakon gyámkövekről indul. E konzolokat és a fejezeteket levéldísz és szimbolikus tartalommal bíró emberfejek díszítik. Itt lent az egyik oldalfalba mélyül a hagyomány szerint Szent Istvánnak tulajdonított három karéjos vörösmárvány ülőfülke, valójában ez csak apáti szék lehetett. A második szakaszban a főhajó boltozásának kezdtek. Az északi mellékhajó jáki temploméhoz hasonló stílusa valószínűvé teszi, hogy ugyanúgy a bambergi székesegyházat ismerő mesterek dolgoztak itt. E mellékhajó befejezését azonban ismét mások végezték, majd ötödikként még 1220 előtt a déli hajó boltozatát felhúzták, és a főhajóban hatsüveges boltozási rendszert alakítottak ki, mely lehetővé tette, hogy összetettebb és egyszerűbb pillérek váltakozhassanak egymással. A déli kapu, a Porta Speciosa szintén ekkori. A román bélletes kapun gótikus faragott dísz: levél, virág, gyümölcs, szőlőlevél, bimbós levél, emberarcú maszkok ékítik az ikeroszlopokat. Ez a témaválasztás és formavilág a reims-i katedrális egyik kapujával mutat rokonságot, netán előfordulhat, hogy ottani mesterek jöttek Magyarországra, ami távolról sem olyan meghökkentő, ha arra gondolunk , hogy II. András felesége francia volt, és ekkor fordult meg hazánkban Villard de Honnecourt építész.

A templom alaprajza : 1. Szentély, 13., 15. és 19. szd. 3. Altemplom kapui 10. Szent Benedek kápolna (1486) 14. Porta Speciosa (1224 előtt ). ( Pannonhalma, Képes Kalauz, 1996)

1480 körül a főszentélyt csillagboltozattal fedték, és a templom északi oldalához felhúzták a Szent Benedek-kápolnát. Csillagboltozatának érdekessége, hogy zárókövei függenek: az ezeket tartó kis oszlopokban vasrúd van, melyeket a padláson vaslappal csapoltak. A kerengő is Mátyás korában épült. Későgótikus csillagboltozatatai emberarcú karikaturisztikus maszkokat ábrázoló gyámkövekről indulnak. A templom felé, mint nemrég kiderült, vékony köpenyfalat húztak, ezt részben eltávolítva falfestményekre bukkantak a restaurátorok, melyek még a 14. század végén kerülhettek a templom déli falára. Egy olyan jelenet is van köztük, melyhez hasonlóan csak Luccából ismeretes: Krisztus a kereszten királyi ruhában egy kis oltáron áll, rajta kehely, egyik saruja viszont hiányzik, ezt a legenda szerint egy rászoruló luccainak adta.

1500-tól 1535-ig még bővítgették a templomot, a század második felétől ellenben pusztulásnak volt kitéve.

Bélapátfalva, egykori ciszterci templom

A magyarországi ciszterci monostorok közül (Cikádor, Egres, Zirc, Szentgotthárd, Pilisszentkereszt, Pásztó, Kerc) a Bélháromkúti apátság maradt fenn legépebb állapotban. II. Kilit egri püspök 1232-ben alapította a monostort, az építkezésnek azonnal neki is fogtak. A tatárjárásig franciás stílusban építettek, utána németes műhely vette át az irányítást. De nemcsak stiláris különbségek adódtak ebből: az első periódusban gondosan megmunkált kváderköveket helyeztek egymásra kötőanyag nélkül, az utóbbiban viszont már vakolat alá szánták a termésköveket, melyeket habarcs köt össze. A Boldogságos Szűz tiszteletére emelt templom háromhajós, latinkereszt alakú, kereszthajós, bazilikális elrendezésű. A ciszterci előírásoknak megfelelően nincsen tornya, szentélyei egyenes záródásúak. Szigorú szabályok határozták meg a rend építkezéseit, hogy semmi hivalkodó elem ne lehessen rajtuk. Ciszterci jellegzetesség a két félköríves záródású ablak felett elhelyezkedő körablak, a főszentélybe is ilyenen áramlik be a fény. A templom legdíszesebb része a főhomlokzat, mely a bazilikális elrendezés keresztmetszeti képéhez igazodik: a főhajót háromszög alakú nyeregtető, az alacsonyabb mellékhajókat félnyeregtető fedi. Ahol régen előcsarnok csatlakozott a homlokzathoz, ott sávos elrendezésben kétféle színű kőből húzták a falakat. A bélletes főkapu felett a tervezettnél kisebb rózsaablak, jobbra tőle a mellékhajóba vezető kisebb kapu nyílik. A 16. században elhagyatottá vált az apátság. A gyors pusztulás után Baranyi István itt élő remetének köszönhetően 1732-től barokkosan újjáépítették az épületet, majd 1745-ben Erdődy Gábor egri püspök szentelte fel. A helyreállítás mellett sekrestyét kapcsoltak a déli keresztszárhoz, orgonakarzatot emeltek. A műemléki helyreállítást Lux Kálmán kezdte 1934-ben. 1953-54-ben Szakál Ernő eltávolíttatta a belsőből a vakolatot, a külső renoválása Rados Jenő tervei alapján folytatódott 1964-ben. Valter Ilona tárta fel a templom déli oldalához csatlakozó elpusztult kolostort.

Az Aynard nemzetség alapította prépostsági monostor építését 1205 körül kezdték meg, 1215-ben húsz szerzetes élt itt. 1475-től Buda elestéig a pálosok tulajdona volt. 1754-ben helyreállították a két évszázadig romokban álló templomot, mely már 9 év múlva földrengés áldozata lett. Ez a monostor is a romanika és a gótika jegyeit ötvözi. A homlokzaton kiugró csúcsíves kapuzat nyílott, efölött rózsaablak. A háromhajós belső térhez a nyolcszög három oldalával záruló apszis csatlakozott, a mellékhajók félköríves záródásúak voltak. A kváderkövekből épült templomot falfestmények díszítették, a főhajó oszlopfőire összenőtt nyakú madarakat, állatküzdelmes, lombdíszes és bimbós fejezeteket faragtak.

A templom premontrei szokás szerint önálló kápolnával rendelkezett. Északnyugatra a négyzetes alaprajzú kerengős kolostor állt, a nyugati szárnyon kapucsarnokkal. Késő gótikus jellegzetességei is arra engednek következtetni, hogy a pálosok idején épülhetett a 15. században.

E hazai románkori építészet különös emlékei a türjei és az árpási kéttornyos templomok. A háromhajós lébényi apátsági templommal térszervezésében rokonságot mutató türjei prépostsági templom feszült arányú homlokzatán kívül egy érdekes műszaki megoldás, a téglafalban létrehozott áthidalás miatt érdekes. A téglasorok alatt olyan fagerenda van beépítve, amely önmagában nem bírná el a terhelést. Mivel azonban a felette lévő téglafallal együtt dolgozik - a fában főleg húzás, az álboltozatként működő téglafalban nyomás lép fel -, a szerkezet a vasbeton elvének előképévé válik, mint ahogyan már a rómaiak is beépítettek fagerendákat összekötésként olyan helyekre, ahol a beton megrepedésétől féltek. E templomoknál a középkori téglaégetés nem érte el a római színvonalat. A földbe ásott füstcsatorna fölé körbe tapasztott "boglyában" történő égetés során alul túlégtek a téglák, távolabb inkább csak füstössé váltak, nem égtek ki eléggé.

A Türje nemzetség alapította a premontreiek számára a monostort 1230 körül. A kora gótikus háromhajós, három boltszakaszos épületet félköríves szentélyek zárták, az oldalhajók rövidebbek voltak. A 18. században ezeket egyenes záródásúvá alakították, a hajót barokk stílusú boltozattal fedték. A kissé megemelt szentély egyetlen csúcsíves keresztboltozata viszont eredeti formájában látható, ugyanígy megmaradtak a nyolcszögű faragott fejezetű pillérek, a déli mellékhajó falában található 1478-as kő szentségház, és az ugyanekkori kovácsoltvas ajtó.

A tégla épület homlokzatát két saroktorony fogja közre a nemzetségi monostoroknak megfelelően, ezeken négy-négy fiatorony. Sisakjukat Lux Kálmán emeltette az 1920-21. évi renoválás alkalmával. A barokk főkapu felett rózsaablak bocsátja be a fényt a négyszögű pilléreken nyugvó kórusra.

Az Angyali üdvözletet ábrázoló főoltárképet és a mellette levő két üvegablakon ábrázolt főpapot egy felirat szerint Dorffmeister István készítette 1763-ban. Ugyancsak rá gondolhatunk az északi mellékhajóhoz a 18. században csatolt Szent Anna-kápolna freskóinak ismeretlen alkotóját kutatva. Itt az Anna-freskó fölött a kupolás mennyezeten a Hit, Remény, Szeretet allegorikus alakjai és az evangélisták szerepelnek. A szentély boltozatára Jézus születéséből és gyermekségéből vett jeleneteket Dorffmeister.

A 13. század második felét követően, a 14. században Magyarország a közép-európai gótikus művészet egyik európai központjává fejlődik, ha nem is a francia katedrális gótika nagy templomaihoz hasonló alkotások, hanem inkább várak, paloták, kastélyok építésével, és néhány kisebb méretű remekmívű gótikus tér sajátos értéke révén. E késő középkori - a franciához képest ugyan megkésett - gótikus kultúra egész Kárpát-medencét átható jellegét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a magyar építőtechnikának ekkori alkotásai jórészt az ország mai területén kívül esnek. A gyulafehérvári és a kassai székesegyház vagy a lőcsei Szent Jakab-plébániatemplom (utóbbi különösen nagyszerű szárnyas oltárai miatt), illetve a garamszentbenedeki bencés apátsági templom, a kolozsvári Szent Mihály-templom, a szász építővilágot reprezentáló szászsebesi plébániatemplom, a brassói "Fekete-templom", a gótika e legkeletibb emléke vagy a csütörtökhelyi Zápolya-kápolna kisméretű téri remekműve a késő gótikának abban a középeurópai vonulatában foglalnak helyet, ahol a kialakult funkciók és az ebből kiérett szerkezet- és tértípusok jól érzékelhető internacionalitása a hasonló szintre érett országok társadalmának és technikájának azonos szintű fejlettségét bizonyítja. A budai középkori királyi vár és a diósgyőri vár mellett Zólyom vára, a visegrádi királyi palota, melynek kútháza gótikus művészetünk egyik szép emléke, vagy a siklósi vár kápolnája e gótika és késő gótika jelentős művei.

Az itáliai hadjáratok idején István herceg kezdte az építkezéseket a Várhegy déli részén. Lakótornyot és ehhez csatlakozó szárnyat építtetett, ezt az együttest bővítgették aztán az 1360-as évek közepéig. 1366-ra elkészült a Dunára néző keleti, erkélyes, támpilléres homlokzat és a kápolna. Az altemplomban egészen leegyszerűsített formákkal találkozunk, egyetlen dísz a fal előtt látszólag lemetszett boltozati bordák csoportja. A palotahomlokzatok is hasonló egyszerűséget, díszítetlenséget mutathattak.

Zsigmond a 14. század végétől bonyolult védelmi rendszert építtetett ki, a 15. század elejére új épületekkel gazdagította a várat, melyek közül a Friss-palota volt a legkiemelkedőbb, nagyterme lépést tartott a kor többi hírességével. Ezt és az új déli szárnyat pálcatagozatokkal díszített nagy ablakokkal és erkélyekkel áttört, címeres díszítésű homlokzati felületek határolták. Zsigmond már nemcsak prágai, hanem dél-német és francia mestereket is foglalkoztatott.

Sopron a középkorban. Városfallal védett középkori belváros, 1450 körüli állapot (Sedlmayr János rajza , 1988)

Az 1974-es ásatások során került felszínre a Zsigmond kori szoborlelet. A palotákra szánt szobrok egy kőfaragó műhelyből vagy átépítés során kerülhettek a föld alá. A prágai Parler-kör mesterei, a csehországi "szép stílus" követői, egy 1410-es években működő ausztriai, grosslobmingi mester dolgozhattak a különböző méretű figurákból álló sorozat remekein. Egy kissé elkülönülő, vallásos témájú, realisztikusabb hangvételű sorozatot viszont templom vagy kápolna díszítésére készíthetett egy nyugat-európai mester.

Mátyás király 1479-ben firenzei intarziátor asztalosokat hívott Budára, hogy az itt működő Chimenti Camicia mestert szolgálják. Camicia több épülete közül fennmaradt és bizonyosan neki tulajdonítható a gyilokjáró udvar ötíves árkádsora, a jégverem és a ciszterna (ma Albrecht-pince), melyek a már elpusztult függőkertnek voltak az alépítményei. A kert előképe az urbinói vár hasonló kiképzésű függőkertje volt. Nagy kőkeresztes ablakok tagolták a homlokzatokat. A vezető mesterek ahhoz a harmadik toszkán generációhoz tartoztak, amely már nemcsak Firenzében dolgozott, hanem közreműködtek Róma, Urbino stb. palotáinak főúri építkezésein. A dalmát származású mesterek közül Giovanni Dalmata volt a leghíresebb. Az épületek igazodtak a már kialakult többudvaros elrendezéshez. Egy reneszánsz vörösmárvány díszű épület a Duna felé nézett, ezt Mátyás befejezetlen palotájaként emlegették. Ettől délre a reneszánsz díszudvar 1479-1484 között épült fel. A déli részben voltak a könyvtártermek, melyekben a Corvinákat is őrizték. A falfestmények, kályhák, padlócsempék, bronzszobrok mind az egységes kialakítású belső tér szolgálatában álltak. Az udvaron Pallas Athéné-szobros díszkút állt.

Az 1360 utáni beépítés képe és az átalakított zsinagóga 1480 körüli környezete ( S.J. 1996-ban készített vázlatai)

A "nagygótika" remekművei, egyetemes értéke közé tartozik két hazai templomunk illetve egy kolostortermünk. A soproni 13. századi ferences templom (Kecske-templom) szentélye melletti káptalanterem érdekes és nagyvonalú belső tere, boltozatrendszere bordákkal tagozott felületű két középső oszlopra támaszkodik (máshol Európában is figyelmet érdemelne). A szegedi alsóvárosi ferences templom (1494-1503) és a nyírbátori Báthori István vajda - később lengyel király - által alapított Szent György- (a későbbi református) templom belseje e korszak legértékesebb gótikus hálóboltozattal fedett terei. Az utóbbiból a Nemzeti Múzeumba került az az 1511-ben készült stallum - egy már reneszánsz jellegű építészeti építményként kialakított, háttámlás és felül árkádíves konzolsorra helyezett főpárkánnyal zárt ülőfülkesor - melynek faragott díszítménye a feltehetően firenzei-urbinói műveltségű F. Marone mester műve. A nagyvonalúan egyszerű belső tér finom ívű, kései, visszafogott vonalvezetésű hálóboltozata a kolozsvári Farkas utcai templom boltozatával is rokon szellemű, míg hálórendszere a szegedivel azonos. A külső formáiban rendkívül puritán nyírbátori templom és a 10. században mellé épített fa harangtorony együttese különös kontrasztot alkotó, izgalmas, szinte modern látványt nyújt.

Egy síkmennyezetes helyiséget alakíttattak át a ferencesek az 1440-ben kezdődő káptalani ülésre. Két pillérrel két, illetve három hajóra osztották a teret, bordás boltozattal fedték, a középtengelyhez egyenes záródású szentélyt kapcsoltak. A 14-15. század fordulóján két további mellékapszissal bővítették a teret. A székesfehérvári bazilika boltozása mellett egyedülálló az itteni érdekes térlefedés: a keresztboltozat bordái a középső, nyolcszögű pilléreken lefutnak a lábazatig, de a plasztikusan faragott pillérfejezetek megszakítják a körtetagos bordákat. A boltozat a falakon gyámkövekre támaszkodik. A szobrászati részeknek tudatos programja van: e gyámkövek egyes és páros ember- és állatfigurái a bűnöket szimbolizálják, a pillérfejezeteken emberfejű és torz állatokat látni, felfele tekintve a záróköveken az égi szféra bontakozik ki: itt van az Agnus Dei, a négy evangélista szimbóluma, fiait tápláló pelikán és egy angyal. A szobrászt nem ismerjük, stílusa azonban bécsi és regensburgi előképekkel mutat hasonlóságot.

A Havas Boldogasszonynak szentelt gótikus csarnoktemplom építését Mátyás király kezdte meg a ferencesek régi, Árpád kori templomának felhasználásával. A donátor halála miatt az építkezés félbeszakadt. János testvér fejezteti be a templomot. 1498-ban áll a szentély, 1502-ben a hajó. A gótikus épületet 1713-ban barokk stílusban kezdték átépíteni, ekkori a főoltár a Napba öltözött Szűz Mária csodatevő képével. 1714-ben Graf Antal készítette a szószéket és a sekrestyebútorokat, az orgona 1762-es. A mellékoltárok között jelentős alkotás Josef Hautzinger bécsi festő Assisi Szent Ferenc-oltára (1774-75) és Aisenhut József szobrai (1775). A gótikus torony felső részét 1772-ben készítették el, neobarokk sisakját 1827-ben kapta.

Az 1360 utáni beépítés képe és az átalakított zsinagóga 1480 körüli környezete ( S.J. 1996-ban készített vázlatai)

A teremtemplom hajóját hálóboltozat fedi, a nyolcszög három oldalával záruló apszis csillagboltozatos. A homlokzatok ugyancsak késő gótikus jellegűek: az oromzatos főhomlokzatot rózsaablak töri át, oldalain támpillérek erősítik a falszerkezetet, ugyanúgy, mint az oldalhomlokzatokon. Az épülethez ma is működő kolostor csatlakozik.

A ferencesek által kedvelt csarnoktemplom-típus első hazai emléke az egykor Szent Györgyről elnevezett templom, melyet Báthory István erdélyi vajda 1484-88 között építtetett a kenyérmezei diadal zsákmányából. Az épületet temetkezési helynek szánta. A sokszögzáródású, egyetlen hatalmas hajóból álló teret baldachinos konzolokon nyugvó hálóboltozat fedi, öt óriási háromosztású mérműves ablak világítja meg. Az épület külseje is egyszerűségről árulkodik: főhomlokzatát négyosztású ablak díszíti a kapu fölött, oldalait erőteljes falpillérek tagolják, a falakat sátortető zárja. Szobrászati emlékei jelentős reneszánsz művek: például az ülőfülke, a szentségház, a kaputimpanon és a címeres emléktáblák.

E végletekig fejlesztett boltozathálók egyik legérdekesebb példája Pannonhalmán az apátsági templom Szent Benedek oldalkápolnájában, az 1480-as években készült, középső szakaszán szabadon futó lengőbordás, csak a zárókövekkel felfüggesztett bordázatú térlefedés. A csak alulról látható bordák profiljait felfelé ugyanúgy kidolgozták, mint a látható térirányokban. Egy egyetemes szerkesztőrendszer, átfogó koncepció része itt minden. Ez a szemlélet éppúgy érvényre jut a budavári polgárházak gótikus ülőfülkéiben, mint bármely gótikus térképzésben: a szerkesztőmódszer egészében áthatja a teret.

A városias fejlődésnek ebben az időszakában épült ki a Várhegy polgári lakónegyede is. Az egyemeletes házak elrendezése a kor európai színvonalának felel meg: kocsibehajtásra szolgáló kapualjakkal, boltokkal, a tabáni szőlőtermelés, a céhes ipar és a kereskedelem fejlődésének eredményeként a kapualjakban a borivók számára faragott ülőfülkékkel.A lakóházak funkcionális rendjében már egy iparral, kereskedelemmel foglalkozó polgárság fejlett termelő tevékenysége és életmódja jelenik meg; a   céhes szervezettség az utcák és terek rendjében, a városi térszervezetben, s gyakran elnevezésében is érvényesül.Ez már a késő gótika 15. század elejére kiérett építési kultúrája. A gótika választott szerkesztőmódja, egyféle szabály- és szokásrendszere, kánonja az építmény minden részletén uralkodik. Ez az  elvrendszer,  itt jutott el fejlődése csúcspontjára. A középkor nagy és kiérett építéstechnikáját, amely a kőépítészetet a egyféle tökélyre fejlesztette, a reneszánsz, a görög-római oszlopgerendás szerkesztésmódot kultiváló divatja szorítja ki, egy gyors és bonyolult életmód és ízlésváltozás folyamatában, amelyben azonban az építéstechnika is átalakul.

A KÖZÉPKOR ÉPÍTŐTECHNIKÁJA

Amikor a középkori építészet kialakult következetes rendjében valami eltérőt tapasztalunk, érdemes annak okát keresni. Guzsik Tamás a tájolási rendellenességekkel foglalkozva (a keresztény középkori templom mindig pontosan keletelt) geodéziai műszerekkel ellenőrizte szinte valamennyi jelentősebb emlékünket: a rendellenesség rendnek bizonyult, a névadó szent ünnepének napján kellett a hossztengelyben végigsütnie a felkelő nap fényének.Ennek elérésére 6-8 kitűzési forma is kimutatható volt.

A szerkesztőmódszerek sajátosságaiból, eltéréseiből, a formarend és díszítőelemek jellegéből, a munka minőségéből lehet az alkotókra és képzettségükre, tanultságuk és kultúrájuk helyi jellegére, a kapcsolatok és hatások összefüggéseire, az építési időre az írott adatoknál, okleveleknél, említéseknél pontosabb eredménnyel következtetni. Ilyen következtetésekkel él például az előbb említett szerző, amikor az egyetlen magyar eredetű szerzetesrend, a pálos rend immár teljesen hazai gyökerű késő gótikus műhelyeinek 15. századi tevékenységét elemzi, a Mátyás kor fejlett építőtechnikájának egyik legjelentősebb példájaként.

Az építés - a faépítmények kivételével - a középkorban hosszadalmas. A kőanyag kitermelése, szállítása, a kő kőműves szintű idomítása és különösen a kőfaragás, a díszítmények finom kimunkálása munkaigényes, költséges folyamatok. A magas kultúrát képviselő művek, az egyházi, királyi, főúri építkezések vagy a polgári közösség létesítményei (e korból származnak az első, formai értékeikben jelentős városházák Bártfán, Lőcsén, Brassóban) sokszor több generáció szervezett tevékenységét igénylik, de a városi polgári lakóházak gyorsabb és többnyire kevesebb kőfaragómunkát igénylő építése is gyakran követi a család és szakma változásait. A funkcionális változások mellett - épp az építés időigényessége miatt - gyakoriak az építtetők döntéseinek változásai is. Az előző kor építkezésének lebecsülése gyakori az új műhelyek megjelenése idején, pedig a l5.század végére már számos műhely működött. (Marosi, 1979).

A székesegyházak, plébániák a települések növekedésével együtt változnak; az erődítések, várak, lakótornyok kiépítése pedig a társadalmi változásokat: a veszélyérzet, a hatalmi viszonyok és haditechnika változásait követi. A budai vár Anjou uralkodók, majd Mátyás alatti (már reneszánsz) kiépülése a 14. és 15. századi társadalmi fejlődésnek, a céhes építőipar és építőtechnika kiérett voltának eredménye.

E fejlődés folyamán szétválik a kőművesmesterség, a falazás és az egyszerű - például a lakóházakban szokásos - boltozások feladatköre. A 14-15. század folyamán a templomok és egyéb nagyobb terek fagerendás fedését kiszorítják az igényesebb, magas technikai tudást sugárzó, kőfaragók által készített, az akkori építéstechnika csúcsát jelentő bordás boltozatok. Ezek - ilyen a pannonhalmi Szent Benedek kápolna lefedése is - már a tervezés rajzi módszereiben jártas, a teherhordó szerkezetek megoldásában esztétikai érdekességet és újdonságot kereső kőfaragó mesterre vallanak. A német és prágai kőfaragó páholyokban - Peter Parler (1330-1399) a legnevesebb prágai mester - érik ki a legmagasabb színvonalra ez az új tervezői szemlélet, amelynek szerényebb példái nálunk az említett nyírbátori és szegedi hálóboltozatok. A kőfaragó mesterek közül került ki István, kassai városi építőmester, aki a 15. században működött. A városi építkezések ellenőrzése vagy részben irányítása Amszterdamban már a 14. század első felében városi építőmester feladata volt: neki kellett ellenőriznie, hogy az épülő lakóház boltozatrendszere nem ad-e át oldalnyomást a szomszédos épületre, a ház bontása esetén nem történik-e a szomszéd házakban katasztrófa. A kőfaragó mesterek szerkesztő tudásával tehát már a statikai ismeretek tapasztalati szintje, tudománya is megjelenik. S egyúttal ugyanúgy lehet kőfaragóktól előregyártott elemeket is vásárolni, mint ahogyan a Vezúv kitörése idején, a pompeji környéki nyaraló teraszához Plinius unokaöccse vásárolt oszlopokat és oromzatot.

A kőépítés általánossá válását a kőbányák és a szállítás fejlődése tette lehetővé. Hazai építőköveink többnyire jól faragható mészkövek, ami pontos formálást, éles profílképzést, rajzos, díszített felületet tesz lehetővé. A kő lelőhelye, a bánya ismerete sokszor újabb adatokat nyújt a műemlékről, segít a következtetésben, így ez is beletartozik a kutatásba. Egyes köveink gyors korróziója (erre hajlamos a sóskúti puha mészkő, amelyből a 19. század végén a Parlament is épült) pedig már a kővédelem korszerű kutatómunkáját, új technológiák kialakítását is megköveteli.

A kő szállítása leggyakrabban vízi úton történt: a fertőrákosi kőanyag is vízi úton érkezett Lébénybe, Győrbe. A vízi rakodóig görgőpályákon tették meg a kövek az utat. A tengelyen való szállítás bonyolult volt a földutakon. Egy-egy nagyobb egyedi darabot később is ácsok követtek dúcanyaggal a hidak, átereszek megerősítése céljából. Tengelyen inkább nyerskövet szállítottak, a csorbulás veszélye miatt.

A legkényesebb művelet a nagyobb faragott kövek beemelése volt. Ácsolt faszerkezetek, csigasorok, taposókerekek (fejlett harci gépekhez hasonló szerkezetek) segítették már a rómaiak idején is a kövek mozgatását. A középkor céhes építőkorszaka, a városiasodás és katedrálisépítés idején a fa megmunkálásában nemcsak az asztalos szekezetek, hanem az ősi hagyományú ácsszerkezetek is tovább fejlődtek. A vízierővel hajtott gatterekkel a 14. század elejétől már deszkává lehetett a rönköt fűrészelni. Belső taposókerekes, mozgatható karú emelőszerkezetek és nehéz állványok segítségével jutottak fel a falazó tömbkövek, oszlop- vagy támpillérelemek, faragott bordák, a boltsüvegek tégla- vagy kőanyaga és a zárókövek néha negyven méter magasságba, templomtornyoknál, lakótornyoknál ennél is magasabbra. A reneszánsz egyetemes tudású, a technika történetében is kiemelkedő mestere, a vízműveket, gépeket, sárkányrepülőt alkotó Leonardo da Vinci kőemelő szerkezeteket is tervezett.

A nagyobb bányákban, a kőfejtők és hasítók mellett több száz kőfaragó is dolgozott, egy-egy község egész lakossága erre települt. A kőfaragók a kövek munka közbeni mozgatása miatt általában négy fős kompániákat alkottak. Egy-egy nagyobb előgyártott kőszerkezetet, boltozatot, kapuzatot, oszloprendet, nyíláskeretet egy az egyben ki kellett rajzolni, szerkeszteni; a fugákat is be kelett jelölni a sablonkészítés folyamán, hogy a bányában megfaragott kövek a beépítéskor pontosan összeilleszthetők legyenek. A kőfaragó szerszámok: a csúcsos- és laposvégű kővágókalapács, fogasélű kalapács, vésők, kőfűrész, kő esztergaállvány mellett a felszerkesztéshez fémvonalzót, derékszöget és körzőt használtak. A kőkonszignációt a jobb minőségű, tervezett osztásrendű burkolat vagy profilokkal ellátott faragványok esetében ma is el kell készíteni; csak a szokásos, vékony, azonos méretű lapburkolat elemeket lehet, mint a kerámialapokat, raktárról rendelni.

A lébényi templomot a helyszínen közel száz ember faragta. Többségük jeltelen kőfaragó vagy elhelyező kőműves, akik a falat rakják; és ácsok, akik a nehézállványt, zsaluzatot építik. Ha a törés- vagy csorbulásmentes szállítás biztosítva van, a kváderköveket, vagy a hosszméretben mérhető párkányokat a bányában faragják, sablon vagy adott sormagasság után. A faragási technika a díszítményeknél és egyes részleteknél kőszobrászi szintig emelkedhet. Ez igen alapos tanultságot és sokféle, jóminőségű szerszámot igényel, így csak kevesek feladata. Minden kőfajta más technikát, más eszközöket és tapasztalatot kíván.

A feldebrői altemplom környékbeli vulkáni tufából faragott, lefelé szélesedő oszlopkötegei gyakorlatlan kőfaragókra és kezdetleges szerszámokra vallanak, a bányában foglalkoztatott "nagyolók" színvonalának felel meg. Nincs nyoma szerkesztett előregyártásnak, feltételezhető azonban, hogy e felületek vakoltak és festettek voltak (Kőfalvi, 1980). A finomabban faragott egyetlen középoszlop anyaga viszont forrásvízi mészkő, ezt messzebről szállították. A vértesszentkereszti templom helyszíni keménymészkő anyagait máshol nem találták fel, faragásai mégis magasszintű tudásról, többféle szerszám használatáról tanúskodnak. A szekszárdi 11. századi indás félpillér fejezetének palmettás motívumai (amelyek a pilisszentkereszti kőfaragásokon is megjelennek) viszont itáliai tanúltságú kőfaragóra vallanak, az áttört díszítmény a velencei San Marco 11. századi részeinek formai megoldásait követi. A vállkő hosszabb és rövidebb oldala sem azonos színvonalú, lehet, hogy az egyiket az idegen mester, a többit hazai tanítványa faragta. Erre a technikára az áttört faragványdíszek jellemzők, ahol kőfúrókat és finom, e célra készített vésőket használnak. Ez a levantei technika az iszlám világ kőrácsaival s a kopt művészettel is rokonságot mutat, a kor egyetemes kőfaragóművészetét idézi. (Tóth, 1980). A faragványok minősége természetesen a kőanyagtól is függ: a puha és idővel letompuló élű sóskúti durva mészkőtől, a Buda környéki márgától az ottani forrásvízi mészkőn és a piszkei vörös tömött mészkőn át a siklósi "márvány"-ig terjedt e hazai skála.

A kőfaragó technika művészeti minősége az emberábrázolás terén mutatkozik meg a legjellegzetesebben: a vértesszentkereszti férfifejeken bátortalan, szerény tudásszint mellett az egyiken magabiztos szobrászi erő is megjelenik. Máshol arra találunk példát, hogy fát jól faragó ember ismerkedik a kőfaragás nehézségeivel. A honfoglaláskori, csak a fához és fémhez értő magyarság több jelentős állomáson át (Pécs 11-13.sz, Ják, 13.sz., Buda, 14.sz.) a 15. század végére, Mátyás udvari reneszánszában jut el a kőfaragás szobrászi tökélyére; a technikai elemekben, a boltozatok kőszerkezeteiben azonban már az előző kor, a 14. és 15. századi gótika fejlődött fel a csúcsra. A reneszánsz formaelemeit a helyi mesterek a többi európai gótikus kőfaragóhoz viszonyítva már az 1490-es évektől kezdve alkalmzaták (kőszegi vár ablakai, 1490 k.), de gyakran gótikus szellemű módosítások is tapasztalhatók. A gyulafehérvári Lázói-kápolna (1512) és a bártfai városháza (1505-1509) a helyi reneszánsz legszebb emlékei.

Egy műemlék kövei nem feltétlenűl egy bányából származnak. Az esztergomi építkezéseknél a dunakanyari andezittufa és az Esztergom-Óbuda közötti forrásvízi mészkövek mellett a siklósi kemény mészkő már a l2.században előfordul, de ebből épül 1506-07-ben a 19. századi bazilikába átmentett siklósi "vörösmárvány" anyagú Bakócz-kápolna is.

A jáki templomban kisalföldi bazalttufa, pannon homokkő és - talán ausztriai - metamorfikus homokkő fordul elő a legnagyobb tömegű, de nem fertőrákosi Lajta-mészkő és a már említett, római emlékekből származó görög márvány mellett. A simontornyai Ozorai Pipo-féle várkastély korai falazatú részei riolittufából, a várkapu és lovagterem egyes részei pannon homokkőből, egyes kövek vörös homokkőből, a legnagyobb rész azonban sóskúti durva mészkőből és Lajta-mészkőből épült, de a torony éleinek kváderköve forrásvízi mészkő, a loggia pedig budakörnyéki márga. A zsámbéki templom anyaga a környéken lévő bánya puha mészköve, a nagyvázsonyi ún. Kinizsi-vár lakótornyának roppant kőtömege sóskúti jellegű durva mészkő környékbeli változata.

A kőanyag szállításánál egyes esetekben különleges nehézségekkel kellett megküzdeni. A gyönyörű fekvésű, de igen nehezen megközelíthető, meredek hegy tetején épített füzéri vár kiemelkedő kápolnatornyával az egyik legszebb látványt nyújtja hazánkban. A l3. században már meglévő vár későbbi kváderekből falazott bástyatornyában csillagboltozat fedte a kápolna terét, amit a sarokban baldachinos falpillérek tagoltak; ablakai alatt pálcaműves ülőfülkék finom faragása figyelmeztet a romok eredeti szépségére. Látványként hasonló szépségű a Bakony közepén a cseszneki várrom. Itt hegyek karéjában, egy festői völgy mélyén emelkedő dombon épült a 14. század elején a tűzfegyverek előtti vártípusnak megfelelő alsó- és felsőudvaros, két hatalmas toronnyal védett, öt helyiségből álló vár. Földszintje dongaboltozatos, emelete csúcsíves boltozatú, a második emelet famennyezetes volt. Lent is áll egy torony, a felvonóhídhoz tartozott. A völgybe érkezve váratlanul tűnik szembe a várrom, amit a környező hegyek oldalán vezetett út körbe jár, páratlan élményt nyújtva.

Középkori várrendszer, Visegrádi-Alsóvár és völgyzáró fal, az 1400 körüli állapot képe ( Sedlmayr János grafikai vázlata, 1965)

Füzér, várrom
A 13. században az Abák, a 14.-ben a Drugethek, 1430-tól a Perényiek, Báthoryak, majd a Nádasdy család birtokolta azt a várat, melyben a koronát őrizték egy rövid ideig 1527-ben, és melyet Lipót császár a kuruc időkben sok várhoz hasonlóan felrobbantatott. A főkaputól többször megtört folyosó visz a meredek hegyen álló várba. Néhány helyiség nyoma maradt meg: egy kandallós szobáé, egy dongaboltozatos helyiségé, mely fölött a kváder négyszögletes bástyatoronyban kápolna állt négy csúcsíves ablakkal és hajdan csillagboltozattal fedve, melyet baldachinos, valószínűleg szobrokat tartalmazó falpillérek tartottak. A faragványok kassai kőfaragó szerzőségére utalnak.

Visegrád, Lakótorony és a belső övezet. Első , elvi rekonstrukció( Sedlmayr János terve, 1968

E középkori váraknak - a füzérinek is - csak egyes részei készültek kőfaragó munkával. A kőművesek által készített nagytömegű, csak idomított kövekből épített falakban igen gyakran a falban oltott égetett meszet használnak. Az égetett mész vízzel egyesülve hőfejlődés közben mészhidroxiddá alakul, a pép kitölti a hézagokat, majd a levegőből széndioxidot felvéve újra mészkővé válik, konglomerátumként köti össze a köveket. A még 13. századi eredetű sárospataki várban a hatalmas Vöröstorony, a 16. század közepén kiépített lakótorony feltehetően így épült. A Vöröstorony leomlott részeinek monumentális látványa hosszú ideig megrendítő élményt jelentett. Csak a fertőrákosi kőbánya különös léptékű tereihez hasonlítható ez a hatás, amit a közelmúltban történt helyreállítás jórészt megőrzött, hiszen az ép és teljes mű látványa is - bár másféle monumentalitást érzékeltet - egyféle megrendülést okoz az érzékeny szemlélőben. Belső tereinek helyreállítása óta a torony újra látogatható, így képet nyerhetünk a középkori lakótornyok roppant méreteiről, de a későreneszánsz kőfaragó munka szépségeiről is.

Ezt a kőépítészetet, amit az ókori és középkori szakrális építészet, vagy a várak, városfalak, paloták nagy többsége alkot, gyakran monumentális építészetként is említik. A csiszolt kőkor után, a bronzkor idején kezdődő nagy kézműves kultúra - a kőépítés, kőfaragás kultúrája - többezer év alatt érkezett el a kőépítészet tökéletes kimunkáltságának szintjére. Ezen a kifinomuláson keresztül jutott el az emberiség maga is a kő kiemelt, egyeduralkodó szerepének, a kőkorszaknak végére.

Nagyvázsony, késő középkori vár lakótoronnyal ( Sedlmayr János rekonstrukciós rajza, 1968)

Folytatás