F e j é r L á s z l
ó
Vadvíz
országtól az elfogyó Dunáig
50-100
KB nagyságú, nagy méretű képek tölthetők el a kis képekre, ill. az
ábra-feliratokra kattintással.
Ezek a HTML lapok 760 pixel
szélességben jelenítik meg a szöveget, ezért nyomtatásnál célszerű a
"fekvő" tájolást választani.
1.
ábra Dunai táj a XIX század I. felében (festmény)
A Kárpát-medence természetföldrajzi
viszonyai
Elég csak rápillantanunk a
vízszabályozások előtti vízrajzi állapotokat bemutató térképekre, hogy
megértsük a folyó- és állóvizek meghatározó jelentőségét a Kárpát-medence
népeinek történetében, a terület gazdasági fejlődésében.
Ha a terület természeti viszonyainak
történetét tanulmányozzuk, az egyik legszembetűnőbb jelenség az időnkénti roppant
vízbőség, máskor pedig a kitartó, hosszú szárazság. Ez összefüggésben áll
azzal a helyzettel, hogy a Kárpát-medence három különböző éghajlati zóna
határán fekszik. Fekvésének következtében a külső szélsőséges éghajlati
hatások keverednek az itt talált viszonyokkal, s így a csapadékszegény zóna
határán fekvő területet a közepes csapadékosság jellemzi. Azonban éghajlata még
így is eléggé kiszámíthatatlan. Itt nem lehet megjósolni a folyók áradásának
időpontját, mint ahogy azt az ókori Egyiptomban a csillagász papok tették.
Míg a hegy- és dombvidékek a két
szélsőség (tehát a csapadékosság és a szárazság) közötti kiegyenlítődésre
több lehetőséget nyújtanak - a síkságok élővilága alaposan megsínyli az
időjárás szeszélyes változásait.
A Kárpát-medencét övező
hegyvonulatokat nyugatról az európai kontinens (vízgyűjtő területének
kiterjedését és hosszát tekintve is) második legnagyobb folyója, a Duna töri át, s
medrében gyűjti össze a környező magasabb vidékek három irányból feléje siető
víztömegeit. Így azután az egész medence a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik.
A Duna árvízi természete szorosan
kötődik az éghajlati tényezőkhöz. Árvizek kialakulása a tavaszi időszakban igen
gyakori, hiszen ha egy hirtelen felmelegedés az alacsonyabb hegyvidékek hórétegeit
olvasztani kezdi, miközben a folyó a magyarországi szakaszát még jégpáncél
borítja, óhatatlanul bekövetkezik a jeges árvíz. Emellett nem ritka a tavaszi
esőzések által kiváltott május-júniusi "zöldár". A Duna
általában júniusban szállítja a legtöbb vizet, mert németországi, illetve
ausztriai vízgyűjtő területein ekkor hullik a legtöbb eső. Hogy fogalmat
alkothassunk arról, mennyi víz folyik le ilyen alkalmakkor (tehát amikor a budapesti
alsó rakpartot is lezárják a magas vízállás miatt), elég ha arra gondolunk, hogy a
budapesti mederszelvényen átfolyó vízzel körülbelül három nap alatt fel lehetne
tölteni a Balaton medrét.A nagyvizekkel szemben az év vízben legszegényebb időszaka
a Duna és a Tisza esetében is az ősz. Száraz esztendőkben a hajózást is gyakran
akadályozza az alacsony vízállás. Ilyenkor a Duna Budapestnél másodpercenként alig
több mint 600 m3-t, míg a legnagyobb vízálláskor ennek akár
15-szörösét is szállíthatja a medrében. 
Hazánk vízi történelmének
legizgalmasabb folyója azonban mégsem a Duna, hanem a Tisza. A Tisza jellegzetesen
síksági folyó. Két évszázada még úgy tartották a kortársak, hogy a világon
nincs még egy olyan kis esésű, lomhán kanyargó lusta folyó, mint a Tisza. E
vélekedést csak a Körösök vidékén élők tudták cáfolni, mert az ő Körösük
még a Tiszán is túltett kanyargósság és lassú folyás tekintetében.
A Tisza vízgyűjtő területének
jellegzetessége, hogy a hatalmas síkságot helyenként lefolyástalan süllyedékek
szegélyezik - ilyen például az Ecsedi-láp medencéje, a Bodrog- és a Taktaköz, a
Jászság, valamint a Kis- és Nagy-Sárrét teknője - amelyeket a Tisza árvízi
kiöntései következtében évszázadokon át lápok és mocsarak borítottak. A
síkságra érkező mellékfolyók egy részének esés hiányában nem volt határozott
lefolyása, ezért bizonytalanul kanyargó, helyenként mocsárba vesző erekké váltak
és szélesen szétterült hordalékkúpjukon gyakran változtatták pályájukat. Ez a
szinte lefolyástalan síkság az egyik oka, hogy alkalmanként annak idején igen sekély
víz csordogált a Tisza széles völgyében, mederről is alig lehetett beszélni. A
lomhán folyó vizet a legkisebb akadály ki tudta téríteni útjából. Innen a Tisza
kanyargóssága és a meder szinte szakadatlan ide-oda vándorlása. Áradás idején a
víz kilépett a tekergő mederből, szétterült és az árvízi növényzet között
lerakta iszapját. Így a partokon - mint valami természet-alkotta töltések - lapos és
elnyúló emelkedések, úgynevezett "övzátonyok" alakultak ki,
miközben az ártér távolabbi részének felszíni magassága változatlan maradt. Ennek
következtében az ott lehulló csapadék nem tudott a folyómederbe folyni, megrekedt és
a völgyfenék elvizesedett.
Ahol az árvizek alkalmával a víz
rendszeresen kitört a mederből, ott alakultak ki a fokok. Az ezeken a kimélyüléseken
elárasztott síkságok lefolyástalan terepmélyedéseiben állandó mocsarak
keletkeztek. A folyómederből kitört vizeket elvezető erek és vízfolyások azonban
korántsem voltak állandóak, hiszen ezekben is csak időnként volt áradás, és a víz
a lassú mozgás közben elpárolgott belőlük.
A Tisza árvízi jelenségei
nagymértékben összefüggnek ma is a mellékfolyók árhullámainak kialakulásával és
azoknak egymásra torlódásával. A tiszai vízrendszerben általában a tavaszi
árhullámok az uralkodóak. A Felső-Tiszán a tavaszi esőzésekből és hóolvadásból
származó árvizek mellett nem ritka a késő őszi áradás. A Dunával ellentétben a
jég levonulása a Tiszán ma már nem okoz veszedelmes árvizet.
Szemben az árvizek időszakával a
kisvizek jelentkezési ideje a nyár vége és a kora ősz. A folyó szélsőséges
vízjárására jellemző, hogy Szolnoknál árvíz idején 53-szor annyi vizet szállít,
mint kisvíz idején ( 3800 m3-t, illetve 72 m3-t
másodpercenként).
Napjainkban a legjelentősebb állóvizek a
Dunántúlon találhatók. A Balaton a maga 600 km2-es vízfelületével
közülük a legnagyobb. A medence nagyságához képest feltűnően sekély mélységű
felületéről évente több víz párolog el, mint amennyi csapadék hullik rá-
Vízutánpótlásáról az északi patakok és a Zala folyó gondoskodnak. A Balaton után
kisebb tavak a Velencei-tó és a Fertő tó. Hasonlóan sekély állóvizek ezek is mint
a Balaton, s jellemző rájuk, hogy az elmúlt évszázadokban - különösen forró
időszakokban - többször ki is száradtak.
A Kárpát-medence domborzati viszonyainak
minden lényeges vonása az emberi megtelepedés kora előtt alakult ki. Mindamellett a
medencében az egyes területek süllyedésének és feltöltődésének (tehát
emelkedésének) folyamata ma sem befejezett. Ezt a lényeges körülményt - vizekről
lévén szó - nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A
vízépítési tevékenység nyomai a kezdetektől a török háborúk végéig
A vizekkel való együttélés a vizek
használatán túl az itt élő emberek, népek számára nélkülözhetetlenné tették
az alapvető vízépítési ismereteket. A víz gravitációs úton történő
célbajuttatását illetve elvezetését, kisebb vizenyős területek lecsapolását,
egyes településrészek töltéssel való árvízi védelmét feltételezhetően meg
tudták oldani egyszerű tapasztalati úton szerzett ismeretek révén is.
Legrégibb adataink a római korból
származó vízimunkákról vannak, amelyeket a római uralom alatti Pannóniában és
Dáciában végeztek. A római hódítással, a Duna által határolt Pannónia a
mediterrán kultúrterület része lett. A Dunát a rómaiak "a birodalom üdve"-ként
("Salus reipublicae Danubius") emlegették, ami - ha nem is az egész
birodalom, de a pannóniai telepesek szempontjából egész biztosan igaz volt. A széles
folyam elősegítette a vízi összeköttetést a birodalom más részei között,
ugyanakkor szilárd határvonalat jelentett a Kelet felől érkező barbár törzsek
betörési kisérleteivel szemben. Hogy az ittélők biztonsága folyamatos legyen, a
folyó partján katonai táborok és őrtornyok sora vigyázta a határt. Pannónia
provinciává szervezésével párhuzamosan gyors fejlődésnek indult a városiasodás
folyamata, s jelentős lakosságtelepítések révén a mediterrán mezőgazdasági
kultúra teret nyert a kellemes klimájú Pannon vidéken.
Nem ejtve most szót számtalan pannóniai
település régészetileg is feltárt vízellátó- és csatorna hálózatáról, s
fürdőkultúrájának emlékeiről - csak a mezőgazdasági célú építkezéseket
figyelembe véve - meg kell említeni a pannóniai származású, s a Krisztus utáni
276-282 között uralkodó Probus császárnak, a szőlő itthoni meghonosítójának
vízimunkáit, amelynek során a Duna jobb partja mentén, a mai Eszék közelében
húzódó Hiulca-mocsarat száríttatta ki katonáival. A legnagyobb szabású
vállalkozás azonban a 293-311 között uralkodó Galerius nevéhez fűződik. Mérnökei
a Sió-csatorna megépítése révén a Balaton vízszínének leszállítására, illetve
szabályozására törekedtek. A próbálkozás egy régi gondot igyekezett megszüntetni,
azt ugyanis, hogy a Balaton szeszélyes vízállás-változásai a partmenti mocsarkat
táplálva, lehetetlenné tették a tó megközelítését, halászatát, mindennapi
használatát.
A római birodalom összeomlását
követően a népvándorlás korának viharaiban Pannónia mezőgazdasági kultúrájának
színvonala is lehanyatlott, de elért eredményei nem vesztek el teljesen, hiszen a
Kárpát-medencét tartósan megszálló népek - például az avarok, vagy a frankok -
célja nem a leigázott népek és gazdasági életük elpusztítása volt, hanem az, hogy
adófizetőkké tegyék őket. Igazolják ezt az utak, átkelőhelyek, halászhelyek,
bővízű források mentén kialakult települések fennmaradása és a hadjáratokat
követő ismételt újjászületése. Igaz, a karbantartási munkák hiánya miatt a
lecsapoló csatornák eliszapolódtak, s a mezőgazdálkodás számára egyszer már
megnyert területek nemritkán ismét mocsárrá váltak, és a nagyobb települések
vízvezetékei, csatornái valamint fürdői is elpusztultak.
Nagyon lényeges a tanulság: egy adott
közösség, vagy a társadalom érdekében végrehajtott vízimunkák megkívánják az
erős államhatalmat, mert a műveket megépíteni és folyamatosan üzemeltetni
(fenntartani) másképpen nem lehet. A nagy ókori öntöző kultúrák története is
erről tanuskodik: amint meggyengült az államhatalom, s nem volt már kényszerítő
erő a művek fenntartására, az ebből fakadó gazdasági összeomlás maga alá temette
a társadalmat is. A tétel persze fordítva is igaz: egy-egy társadalom gazdasági
erejét azon is le lehet mérni, hogy infrastruktúrális (tehát közlekedési,
vízgazdálkodási, távközlési, stb.) viszonyai milyen szinten állnak. Hazánkban
például az átfogó vízszabályozások társadalmi, gazdasági, műszaki és egyéb
feltételei - amint erről még a későbbiekben szó lesz - csak a múlt század második
felében teremtődtek meg igazán.
A honfoglaló magyarok a IX. században
jelentek meg a Kárpát-medencében. Egyes tudósok a magyarság és a többi nomád nép
vándorlását összefüggésbe hozzák a vízzel, illetve annak katasztrófális
hiányával. Ugyanis a IX. században indult meg az a közel egy évszázadnyi erős
kiszáradási folyamat az etelközi sztyeppék vidékén, amelynek - valamint más,
szintén aszályűzött nomád népek sorozatos támadásainak - következményeképpen a
magyarság, egyre jobban éhező többmilliós állatállományával együtt otthagyta
Etelközt, s a jobban védhető Kárpát-medencét választotta újabb megtelepedésének
színteréül.
A letelepedés és ezzel együtt a
palánkokkal megerősített földsáncok kiépítése elsősorban a vizek mentén, az
ártéri magaslatokon és a már említett övzátonyokon vette kezdetét úgy, hogy az
ott élők mindenkor szoros kapcsolatban maradhassanak a megélhetésükhöz
nélkülözhetetlen folyóvizekkel.
A magyarság keletről hozott folyó menti
halásztudományát hasznosította a Duna völgyében és az Alföldön is, ahol a
tartósan enyhe ősz az ártéri növényzet fejlődésére gyakorolt jótékony hatást,
míg az azt követő tavaszi árvizek a lapos ártereket elöntve, azon lassan
folydogálva és kellőképpen felmelegedve ideális feltételeket teremtettek a halak
szaporodása számára. A folyók halbősége közmondásos volt. Egy középkori utazó
szerint a Tisza nem más, mint kétharmad részben víz, egyharmad részben pedig hal. Ezt
a roppant mennyiségű halat persze nem mindig sikerült kihalászni és elfogyasztani.
Amikor az ár visszavonult az elöntött vidékről, a visszaúszni nem tudó halak
tetemei dögletes bűzt árasztva adták át magukat az enyészetnek.
A vizek halgazdagsága sem volt mindig
állandó. Ha valamely esztendőben történetesen nem öntöttek ki a folyók, akkor a
halállomány jelentősen megcsappant.
A mindenkori királyi adományozás
tárgyát képező halászó helyek többnyire régi, levált holtmedrek, ártéri
mélyedések voltak, amelyeket rendszeresen elöntött a folyóknak a fokokon kilépő,
vagy az ottaniak által szándékosan kieresztett tavaszi árvize. Az apadás beálltával
a kitűnő ívóhelyül szolgáló "teknők"-ben rekedt, illetve a
mesterségesen elrekesztett fokokon a főmederbe visszaúszni nem tudó, nagyobb méretű
halak gazdag zsákmányt kínáltak a halászoknak. A halászok nemcsak a természetes
fokokat használták ki, hanem utánozván a természetet, maguk is építettek hasonló
"vájás"-okat ott, ahol erre megfelelő adottság kínálkozott. A dunai
halászok legnépszerűbb hala a Fekete-tengerből tavasszal ívásra felúszó viza volt.
Legjobb ívóhelyei Győr, Guta és Komárom táján voltak. A kifogott halakat a királyi
és főúri udvarok mellett külföldre is szállították, általában sózott, füstölt
állapotban.
A hazai vizeket azonban nemcsak halászati
szempontból vették figyelembe a középkor folyamán, hanem a hadiépítkezések során
is. Az Árpádházi királyok alatt meginduló várépítkezések kezdettől fogva
összefüggtek bizonyos vízimunkákkal. Az erősítés egyik kulcspontja a várárok
volt, amelybe az ostromlók közeledtekor valamely vízfolyást be lehetett ereszteni.
Néhol, ha mocsaras volt a környék, az egész vidéket elárasztották vízzel. Ilyen
mesterséges beavatkozás terjesztette ki az Ecsedi-láp határait is. Egykor a láp
sokkal kisebb volt, mint azt a láp alsó rétegeiben talált bronzkori leletek
bizonyították. A láp szélén a régi okmányok szerint kilenc falu állt mindaddig,
míg a XIV. században a Báthoriak fel nem építették Ecsed várát, amelynek
védelmére mesterséges gátak építésével az egész vidéket vízzel borították. Az
addig virágzó környék lakhatatlanná vált, s a Kraszna elfajulása és árvizei
aztán rövidesen teljessé tették a mocsarasítás "sikerét". Utóbb
szerették volna a kárt megszüntetni, de a feladatot műszakilag nem tudták megoldani.
A vizek használatának középkori módjai
között meg kell említeni a hajózást is, amely bizonyos évszakokban - főleg a
vízjárta Alföldön - szinte az egyedüli módja volt a közlekedésnek és
szállításnak. A hegyvidékek fája, építőanyagai és legfőképpen sótömbjei (ezek
jobbára az erdélyi és máramarosi sóbányákból származtak), valamint az Alföld
mezőgazdasági terményeinek cseréje számára természetes útvonalként kínálkozott
a víziút, s e forgalom központjaiként alakultak ki a peremvidékeken a vízparti
kikötők és vásárvárosok. A hajózás, mint a legáltalánosabb érdekű
vízhasználat, előjogokat élvezett a vízhasználatok egyéb módjaival, a halászattal
és a malmokkal szemben, mely utóbbiaknak gátjaik építésénél tekintettel kellett
lenniük a hajózás érdekeire.
Az imént említett vízimalmok fontos
szerepet játszottak a kora középkori mezőgazdaság termékeinek feldolgozásában, s
értékük ennek megfelelően igen magas volt. A malmok az állati és emberi energia
mellett a kor legfontosabb energiaforrását, a vízienergiát hasznosította. Az
oklevéltárak eddig feltárt dokumentumaiban, főleg az adománylevelekben, majd a
későbbi határjárásokban százával szerepelnek malmok a XI-XII. századtól kezdve.
Szinte minden birtokhoz, adományhoz tartozott egy-két vízimalom.
Ezek a vízimalmok túlnyomórészt
alulcsapott, vagy mesterséges csatornára épített felülcsapott malmok voltak, de a
nagyobb folyóvizeken nagy számban álltak és dolgoztak a hajómalmok. Ez utóbbiakat
azért kedvelték, mert a nagyobb folyókon követni tudták a vízszintingadozásokat és
szárazság idején sem voltak tétlenségre kárhoztatva. A nem állandó, vagy kis
vízhozamú patakoknál a malom üzemidejének meghosszabbítása érdekében került sor
a kisebb-nagyobb víztárolók létesítésére, malomgátak és egyéb terelőművek
építésére. A malmok egyre növekvő száma és a vízrekesztések műszakilag
tökéletlen kivitele a későbbi évszázadok során a lehetséges termőterületek
tömeges elmocsarasodásához járult hozzá.
A középkori feudális magyar
államszervezet kifejlődése és XIV-XV. századi virágkora egybeesett az
oszmán-török birodalom megszervezésével és hódító külpolitikájának egyre
viharosabb sikereivel. A közel egy évszázados meg-megújuló török támadások lassan
felőrölték a belső társadalmi és gazdasági bajokkal is küzdő magyar
királyságot. Elég, ha csak a Dózsa-féle parasztfelkelésre és a parasztság
röghözkötéséből származó feszültségekre gondolunk. Az 1526. évi mohácsi
csatavesztést követő néhány évtized alatt az ország gyakorlatilag három részre
szakadt. A több mint másfél évszázados török uralom alatt érte el az oszmán
birodalom legnagyobb kiterjedését Európában, s a Kárpát-medence népei ez idő alatt
a béke-háború-béke-háború állandó bizonytalanságában próbálták túlélni a
megpróbáltatásokat.
A török megszállta területeken, a nagy
folyók mentén a hadak járása miatt megszünt a fokok rendszeres nyitása és zárása,
s ez óhatatlanul egyes vidékek elmocsarasodását okozta. Ahogy máshol az erdőt, úgy
az ártéren a járhatatlan lápot vette maga és az ellenség közé a szigetekre
költöző falvak népe. Persze nemcsak a török sereg, hanem mindenféle katona
ellenségnek számított, aki fosztogatta az agyongyötört parasztokat. Erről írta
Jókai Mór a következő sorokat:"Ezek a mocsarak voltak erős menedéke a
magyarságnak tatár és török pusztítás ellen, s egyúttal igéret földe a szabad
vallásgyakorlatnak. Ide se lovas hadakkal, se ágyúkkal, se missionáriusokkal nem
lehetett behatolni. Ill a berek, nádak erek! ez volt a bölcs hadi taktika, ha túlnyomó
ellenség jött, ha a döntő ütközet elveszett. S hiába telepített le a hódító új
népet az elhagyott falvakba: az onnan kipusztult, vagy magyarrá lett, mint Szentesen a
gyulai pasa által betelepített törökök."
A békés fejlődés
évszázada
A török hódítás megszünte utáni
békésebb XVIII. század gazdasági fejlődése tűzte először napirendre a hazai
vízimunkák kérdését. Úgy is mondhatnánk, hogy a berendezkedő Habsburg-kormányzat
az ország politikai rendezése után a természeti viszonyok rendezését helyezte
előtérbe. Nem véletlenül, hiszen a közel két évszázados háborúskodás
következtében az ország jelentős része elnéptelenedett, s a már korábban
megszelidített kultúrtáj is elvadult.
A viharos időszakokban ugyanis a föld
népe szívesebben foglalkozott az állatartással, hiszen a lábonjáró jószág
könnyebben volt menekíthető, mint a földhözkötött gabona. Ezért sem sajnálták,
ha az árvizek a legelőket hízlalták és a mocsarakat táplálták. A vizek mellett
élő ember a századok során megtanulta hasznosítani a több-kevesebb rendszerességgel
jelentkező árvizeket, s sajátos gazdálkodási kultúrát alakított ki.
Az ország urai által elhatározott
benépesítési, vagy más szóval telepítési program által megcélzott vidékek az
ország déli, a török birodalommal határos területei voltak. Az ide költöztetett
német parasztok azonban hamarosan áldozatául estek a mocsaras vidékeken pusztító
járványoknak. Éppen ezért az első nagyobb szabású lecsapolási és
folyószabályozási feladatot a Délvidéken végezték el, az ottani kiterjedt,
betegséget terjesztő alibunári mocsarak megszüntetésével és a Béga folyó
regulázásával. A munkák 1718-ban kezdődtek meg és több évtizedig tartottak. Az
eredmény nem is maradt el, hiszen az említett vidék az ország egyik legjobb
mezőgazdasági területévé vált, s ezzel jelentősen hozzájárult a hadi szempontból
is fontos térség kereskedelmének és iparának fejlődéséhez.
A század második felében az Európában
dúló háborúk a mezőgazdasági termények árát alaposan felverték, s az országban
meglévő felesleg elszállítását a gyakran hónapszámra járhatatlan közutak helyett
a víziutak kiépítésével vélték megoldani.
Az első ilyen céllal létesített
hajócsatorna, amely a Dunát a Tiszával kötötte össze, a Kiss József és Gábor
által tervezett Ferenc-csatorna volt. Az 1793-l802 között megépült 118 km hosszú
csatorna nemcsak a Bezdán és Óbecse közötti vízi út megrövidítését szolgálta,
hanem hatalmas földterületek lecsapolásával azok megművelését is lehetővé tette,
elősegítve ezzel a bácskai vidék népének gyarapodását.
A XVIII. század második felében már
nemcsak a Délvidéken, hanem a Tisza és a Duna völgyében is történtek kisebb
ármentesítő munkák.
A Tisza-vidék környezetalakító
munkálatai közül hatásában a legjelentősebb az Abádszalókhoz közeleső Mirhó-fok
1754-ben végrehajtott első elzárása volt. A Mirhó-fok, az áradások alkalmával a
Tisza vizét csapolta meg, s a kiterjedt láp- és mocsárvilágot, a nagy-Sárrétet
táplálta lassan áramló vizével. Ez az állapot kedvezett ugyan a
rétgazdálkodásnak, a rideg állattartásnak meg a halászatnak, de a magasabban fekvő
halmokon már megindult a szántóföldek és a szőlőskertek térhódítása.
A birtokosok körében megerősödött az
árutermelésre irányuló törekvés. A napoleoni háborúk szinte korlátlan
felvevőpiaca a gyors meggazdagodás reményét csillantotta meg az elavult szerkezetű
magyarországi mezőgazdaság résztvevői számára.
Az ország legnagyobb folyóinak (Duna,
Tisza, Körösök, Dráva, Rába, stb.) szabályozását immár nemcsak a part menti
birtokosok és városok kezdték egyre inkább szorgalmazni, hanem a merkantilista
szemléletű Habsburg uralkodók is, mivel belátták: a szabályozási munkák az udvari
kincstár érdekeit is szolgálják.
A leglényegesebb kérdés azonban mindig
az volt: kinek a költségén kell a munkákat végrehajtani?
A folyók hajózhatóságának
biztosítása mindig kormányzati feladatot jelentett, tehát a mederkarbantartás, a
hajóvontató utak építése, valamint a túlfejlett folyókanyarok átmetszése a
királyi kamara költségén készült el, már amikor volt erre pénze a kincstárnak. A
folyó menti birtokok töltésekkel történő védelmét azonban már nem vállalta az
állam, ezt a feladatot a törvény vármegyék kötelességévé tette. A megyei urak
közül azok, akiknek birtokait nem fenyegette a víz, sok esetben húzódoztak attól,
hogy megszavazzák az ármentesítő töltések megépítéséhez szükséges pénzt. Ha
pedig mindezek ellenére akadt némi pénz a munkákra, akkor az érintett vármegyék
közötti összehangolatlanság vetett gátat az ármentesítésnek. Ezért azután
egészen a reformkor kezdetéig mindenki úgy védekezett az árvíz ellen, ahogy tudott.
Persze más is nehezítette az átfogó
vízszabályozási munkák megindítását. Nemcsak a műszaki tervezés alapját
jelentő, megbízható vízrajzi térképek hiányoztak, hanem az érintett vidéken élő
nép nyelvét és viszonyait jól ismerő magyar mérnökök is.
A vízrajzi felvételek elkészítéséhez
nélkülözhetetlen hazai szakembereket 1782-től a budai egyetem mérnöki intézete, az
Institutum Geometricum képezte ki. A reformkor híressé vált mérnöknemzedékének
több kíváló képviselője, mint például Vedres István, Huszár Mátyás, Beszédes
József, Vásárhelyi Pál, Lányi Sámuel, Keczkés Károly és társaik - itt szerezték
mérnöki oklevelüket.
A XIX. század első évtizedében, Huszár
Mátyás vezetésével elkezdett "Körös-mappáció", valamint a csaknem
negyedszázadon át (1822 - 1845 között) végzett Duna-felmérés és tiszai vízrajzi
térképezés nemcsak hazai, hanem nemzetközi szemmel is kimagasló műszaki alkotás
volt. A munkában részt vevő mérnökök teljesítményét emeli, hogy akkoriban a
szabad ég alatt végzett vízrajzi felvételek - a mostoha körülmények miatt - nem
sokban különböztek az ismeretlen tájakat bejáró XIX. századi utazók kalandjaitól.
A dunai és tiszai munka irányítói Vásárhelyi Pál és Lányi Sámuel voltak.
Folytatás |
lap elejére
